„Az életet már megjártam; / Mit szivembe vágyva zártam, / Azt nem hozta, / Attól makacsul megfoszta.” Arany János, a magyar irodalom egyik legnagyobb lírikus mestere, aki a maga csendes módján mindent tudott és mindent megörökített 140 éve hunyt el.
„Szüleim már mindketten öregek, mikor születtem, s én egyetlen fiok, amennyiben legidősb leányuk már régóta férjnél vala (nálam annyival korosb, hogy első gyermeke velem egykorú), a többi számos testvéreim pedig, kik közül én egyet sem ismerék, előttem mind elhaltak. Így hát én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza, szerettek is az öregség minden vonzalmával, mindig körükben tartottak, és rendkívül vallásosak lévén, e hajlam rám is korán elragadt: az ének és a szentírás vonzóbb helyei lettek első tápja gyönge lelkemnek, s a kis bogárhátú viskó szentegyház vala, hol fülem soha egy trágár szót nem hallott – nem lévén cseléd vagy más lakó, mint öreg szüleim és én. Azt hiszem, hogy a kora komolyság ettől van kedélyemben.” (Arany János: Önéletrajz)
„Arany talán legnépszerűbb klasszikusunk. Műve a közfelfogás szerint olyan világos, tiszta, mint a forrás. ez a hasonlat akkor igaz, ha tudjuk: a forrás tisztasága nem üresség, hanem leszűrtség; az ég fényes magasságait, a föld mélyének sötét tárnáit bejárt víz minden emléke benne van.” (Keresztury Dezső: „S mi vagyok én…”)
ARANY JÁNOS: BOLOND ISTÓK
(részlet)
De jó bolondunk (ebben is bolond)
Mélyen tudott érezni s melegen,
Szeretni embert – és szeretni hont.
Melyből pedig, az éltető egen
Kivűl, sajátjának semmit se’ mond,
Legtöbbször azt is nézi üvegen:
Mert őfelőle már az volt megirva,
Hogy, míg csak él, bámuljon a papirra.
A XIX. század magyar költészetének központi alakja, a magyar nyelv máig utolérhetetlen mestere, Arany János 1817. március 2-án született Nagyszalontán (ma Románia). elszegényedett hajdúcsaládból származott. Debrecenben tanult, majd tanítóskodott, festett, 1836-ban színésznek állt. 1840-től aljegyző volt Szalontán, majd 1842-től a helyi gimnázium rektora. A költő életének 65 éve alatt végigélte a kor sorsfordulóit, lírájában hangot is adott mindannak, ami a magyarsággal történt.
Arany elsősorban epikus költőnek tartotta magát, de költészetének – a méltán népszerű és halhatatlan Tolditól eltekintve – elsősorban lírai része érvényes ma és hordoz az utókor számára is üzenetet. Arany szellemi öröksége évfordulóktól függetlenül is eleven hagyaték: költészete és alakja minden pályatársának mérték, ösztönző példa vagy épp vitára ingerlő nagyság. Jellegzetes, nyugodt tempójú hangját nemzedékeken át seregnyi költő idézte meg tisztelgő, megrendítő, szellemes és mulatságos művekben.
Költői eszmélésének ideje a reformkor, kibontakozásának, egyéni hangjának kialakulása az 1848-49-es szabadságharc idejére esett. Depressziója, költői erejének elapadása az önkényuralom időszakában csúcsosodott ki, második alkotói korszaka az 1850-es és 1860-as évek fordulóján a nemzeti remények újraéledésével indult, míg időskori rezignációja az 1867-es kiegyezés utáni korhoz kapcsolható. Lírájában és kisepikájában – balladáiban – pontosan követhetők a kor és az egyéni élet párhuzamai.
ARANY JÁNOS: A RÉGI PANASZ
(részlet)
Mennyi szájhős! mennyi lárma!
S egyre sűlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen, a hazát.
Első nagy sikere az Elveszett alkotmány című szatirikus eposza volt, amellyel a Kisfaludy Társaság pályázatán nyert 1846-ban. A költő maga „irodalmunk vaskorát” emlegette a ma már alig olvasható művel kapcsolatban. Arany János hősének a magyar lovagi mondakör egyik legjelentősebb szereplőjének legendás történetét a kötelező olvasmányokból minden iskolás jól ismeri.
Még nagyobb sikert ért el a Toldival 1847-ben, amely mind nyelvében, mind szerkesztésmódjában, mind pedig a népi irodalom politikai hatását tekintve a csúcspontot jelentette pályáján és Petőfi barátságát is meghozta számára. Ez a kapcsolat életre szóló útravalót jelentett a hat évvel idősebb, ám zárkózottabb és befelé forduló Aranynak: lelki és szellemi kibontakozást, irodalmi és politikai iránymutatást, amelyhez évtizedekkel később is hű maradt.
„Szerelmetes fa-Jankóm!
Leveledet kapám (és ásóm!). Nagyon szép tőled, hogy olyan hosszan írsz, ezután is úgy tégy, de tőlem ezt ne kívánd viszont, a világért se! Mióta megházasodtam, olyan lusta vagyok, mint valami török basa, mégcsak verset se írok, hát egyebet hogy írnék. Tisztel és ölel atque csókol benneteket
barátod PSándor”
(Arany János – Petőfi Sándor: Petőfi és Arany levelezése)
A szabadságharc bukása és Petőfi halála mély lelki válságba sodorta az amúgy is depresszióra hajlamos Aranyt. Több éves hallgatás után olyan keserű versekben fejezte ki a saját és az 1850-es évek elnyomásának hangulatát, mint A lantos, a Letészem a lantot, a Fiamnak, A honvéd özvegye.
Az önkényuralom végén a nemzet és költője is lassan magához tért. Arany első nagy balladái az 1850 évek második felében születtek, ezek főleg nemzeti jellegűek: a Hunyadi-balladakör darabjai, a Zách Klára, a Szondi két apródja, és a leghíresebb, A walesi bárdok, amely az ellenállás szimbóluma lett.
ARANY JÁNOS: TETEMRE HÍVÁS
(részlet)
S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
1851 és 1860 között Nagykőrösön volt tanár, ott pedagógusként is kiemelkedett társai közül. 1860-ban Pestre került, ahol a kor többi közszereplőjével együtt egyre aktívabb lett. Ebben az időben számos irodalmi tanulmányt írt és folyóiratokat szerkesztett. Költészete is felívelt: megírta a Széchenyi emlékezetét, majd a Rendületlenül és a Magányban hatalmas ódáit, melyek a haza és a nemzet sorskérdéseivel foglalkoznak. Ezekben az években, 1862-ben és 1863-ban írta meg a Buda halálát, amelyet jeles monográfusa, Keresztury Dezső a magyar népiesség utolsó nagy fellángolásának nevezett.
Aranyt 1865-ben az Akadémia titkárává választották, ez a munkakör némi anyagi biztonságot jelentett számára, de irodalomra nemigen maradt ideje. Nagy tervei, a hun trilógia további részei és a Toldi középső része töredékben maradtak, a Toldi szerelmét csak élete végén fejezte be. Átmeneti hallgatásához hozzájárult szeretett lányának korai halála is, 1865 és 1876 között csak kevés verse született.
A kiegyezésért nem lelkesedett, a neki adott királyi kitüntetést csak Eötvös József külön kérésére fogadta el és ezzel kapcsolatban számos gúnyverset írt önmagáról.
ARANY JÁNOS: EPILOGUS
(részlet)
Munkás, vídám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
Élete utolsó évtizedében egyre rezignáltabb lett, majd hivatalainak elhagyása után a Margitszigeten írta meg utolsó nagy ciklusát, az Őszikéket. Az idősödő Arany Jánosnak volt egy kulccsal zárható kapcsos könyve. A költő ezt hóna alá fogta, elindult vele a Margitsziget néptelenebb útjain, s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az ihlet perce. A kapcsos könyv tiszta lapjai gyorsan teltek, de jó ideig titokban tartotta az új verseket a költő. Akkori balladái a lelkiismeret drámáit vetítik elénk, a Vörös Rébék, a Tetemre hívás, az Éjféli párbaj, a Hídavatás, a Tengeri-hántás, Az ünneprontók című versek mindegyike „tragédia dalban elbeszélve” – Greguss Ágost esztéta meghatározása szerint. A költő 1882. október 22-én halt meg Budapesten.
Gyulai Pál unszolására engedte, hogy a Tölgyek alatt című költemény 1878 januárjában nyomtatásban is megjelenjen, majd ezt követte a Tetemre hívás című ballada.
Öregkori lírája legalább ilyen jelentős, az Epilógus, a Vásárban, A tölgyek alatt, az Ének a pesti ligetről az idős ember örömeit és gondjait, egy megnyugvó lélek emlékezését tárják az olvasó elé.
1995-ben a Magyar Írószövetség Arany János Alapítvány megalapította a nevét viselő díjat, amelyet 1996-ban adtak át először. 2016-ban az Országgyűlés a költő születésének 200. évfordulója alkalmából Arany János-emlékévvé nyilvánította 2017-et, az évfordulóra a Magyar Nemzeti Bank emlékérmet bocsátott ki.
