Kosztolányi szerint „Megfigyelése éles, csalhatatlan. Írásaiból a magyar espirit szikrázik. Mondatainak üteme a miénk.” Százötven éve született Tömörkény István író, régész és etnográfus, Móra Ferenc munkatársa.
„…azzal a zavaros ténnyel kezdődik ez az egész élet, hogy még sohasem voltam abban a városban, amelyben – a keresztlevél szerint – születtem” – írta egy 1913-ban kelt önéletrajzában az író, akit eredetileg Steingassner Istvánnak hívtak, s egy osztrák vendéglőscsalád leszármazottja volt.
Krúdy Gyula szerint Petőfi volt, de prózában írt. Tömörkény István (eredeti nevén Steingassner István) 1866. december 21-én született Cegléden. 1866 telén apja épp a várostól kissé távolabb eső ceglédi vasúti vendéglőt üzemeltette, amikor fia született, s a nagy hó miatt keresztelni sem vitték be Ceglédre, s később sem látogatott el oda soha. Élete rövidebb-hosszabb időszakokat nem számítva jórészt Szegedhez kötődött. Iskoláit is itt kezdte a piaristáknál, majd 1877 és 1880 között a makói református gimnáziumban tanult. Innen ismét Szeged következett, ahol előbb patikus-gyakornok volt, majd az oklevél megszerzése után Szegeden és Kisteleken dolgozott gyógyszerészként. A patikusi munka mellett ebben az időben már írással is foglalatoskodott, s cikkeit s-r i-n aláírással elküldte a Szegedi Híradónak, amely 1884 novemberében le is közölte első tárcáját Sugárúti séták címmel.
Egy, a főnökével kirobbant gyógyírkészítési vitát követően az ifjú író hátat fordított a patikusságnak, s 1886-ban a Híradó belső munkatársa lett. Kezdetben rendőrbírói és közigazgatási tudósításokat írt, majd hamarosan tárcái és elbeszélései is megjelenhettek, 1885-től már Tömörkény aláírással. Hivatalosan majd csak 1895-től használta a Tömörkény István nevet.
„A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök.” (Tömörkény István: Fecskék)
1888-ban közlegényként besorozták, s előbb Boszniában, Bécsben, majd az utolsó évben Szegeden szolgált. Leszerelése után, 1891 nyarától az ellenzéki Szegedi Napló munkatársa lett, riportokat, vezércikkeket írt, s emellett szerkesztette a Hüvelyk Matyi című élclapmellékletet is, ahol saját humoros karcolatait, tréfáit is közölte, leggyakrabban Hóeke Menyhért aláírással. A rövid műfajokat kedvelte. Ma is élvezetes olvasni színes élménybeszámolóit; az alföldi szegénység, kubikosok, tiszai hajósok, halászok életéről rajzolt vonzó, mély együttérzésről tanúskodó képet. A paraszti élet minden mozzanatát, környezetének minden részletét alaposan ismerte. Nem volt szocialista, de mélyen szociális érzésű író, szociális igazságot követelt hősei számára a valóság művészien igaz ábrázolásával.
Első novelláskötete 1893-ban jelent meg Szegedi parasztok és egyéb urak címmel, s írásaira hamarosan a pesti lapok is felfigyeltek. Ettől kezdve szinte állandó szerzője lett a Pesti Naplónak és a Pesti Hírlapnak is.
1894-ben megnősült, választottja a híres szegedi vendéglős, Kiss Palcsi Emma nevű leánya lett, boldog és kiegyensúlyozott házasságukból egy lány és egy fiú született. 1899-ben a Szegedi Napló felelős szerkesztője lemondott, s Tömörkény azt remélte, ő lesz az utódja. A posztra azonban más került, s a csalódott író megpályázta és el is nyerte a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum segédkönyvtárosi állását. Az új állás új feladatot, új érdeklődési területet is jelentett számára, főnökével részt vett a Szeged környéki régészeti ásatásokban és a szegedi népélet relikviáinak összegyűjtésében. Néprajzi és régészeti tárgyú cikkeket jelentetett meg, szorgalmasan gyűjtötte a tájszavakat, barátja és munkatársa, Móra Ferenc segítségével egyedülálló gyűjteménnyé fejlesztette a múzeum tárgyi néprajzi és régészeti anyagát. Természetesen az írással sem szakított, sorra jelentek meg novelláskötetei (Vízenjárók és kétkezi munkások, Gerendás szobákból, Förgeteg János mint közerő és egyéb elbeszélések, Napos tájak, Homokos világ, Egyszerű emberek), Mórával felváltva ő írta a Szegedi Napló vezércikkeit, Margit címmel regényt is írt, színművekkel is kísérletezett, amelyek közül a Barlanglakókat leközölte az Új Idők, s Pesten, a Nemzeti Színházban nagy sikerrel be is mutatták.
1904-ben a könyvtár és múzeum igazgatója lett, s haláláig az is maradt. Hivatali teendői mellett a közéletben is kedvvel vállalt szerepet, tagja volt a Dugonics Társaságnak és a Petőfi Társaságnak is, elnökölt a Szegedi Írók és Hírlapírók Körében, egyik vezetője volt a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségének is. Halálát tüdőgyulladás okozta 1917. április 24-én.
„Egész életműve a társadalmi haladás oldalán álló írót mutatja, egy nagy realistát, aki a szó, a leírás, az ábrázolás művészi mestere, aki nagyon élvezetesen mondja el az élet nagy igazságait.”
Elmélkedéseiben és kacskaringós bölcselkedéseiben örök időkre lekottázta a magyar vér ütemét, a keleti parasztész utánozhatatlan belső ritmusát mondja ki Kosztolányi, kijelölve helyét a magyar Parnasszuson. A Szeged környéki népélet kiváló ismerője, sajátos, egyéni hangú ábrázolója volt. Hősei az alföldi szegényparasztok, kubikosok, tiszai hajósok, halászok voltak, egyéni tragédiáiknak, ritka örömeiknek volt értő hangú krónikása. A kritika a naturalizmus irányzatához közelállónak mondja, önmagukban zárt, kerek egészet alkotó novelláiban látszólagos szenvtelenséggel, a lényegre szorítkozó szűkszavúsággal, ám érzékelhető részvéttel mesélte el hősei történeteit. Ahogy Hegedűs Géza megfogalmazta:
„Történeteinek egy része az új polgári világban játszódik, ezek nem is mentesek némi romantikus illúzióktól; hiszen a polgárság a századfordulón még felfelé tartott. Ez a témakör azonban a kivétel: Tömörkény igazi mesélnivalója a „kétkezi” emberek, a „célszerű” szegények élete. Nem sokkal előbb Mikszáth kezdett szakítani a parasztok népszínmű-jellegű ábrázolásával, és Tömörkénnyel párhuzamosan Gárdonyi próbált reálisabb képet festeni a faluról. De mindketten a költészet mesehangulatával borították a falut, Tömörkény azonban vérbeli realista. Az ő magyar vidéke már előkészíti Móricz Zsigmondot.”
Halála után a magyar irodalom kiválóságai emlékeztek meg róla, a Nyugatban – amelynek lapjain életében nem jelent meg írása – Ady és Móricz Zsigmond búcsúztatta. A Pesti Naplóban Kosztolányi így emlékezett rá: „A népről írt, de úgy, mint öntudatos, európai művész. Megfigyelése éles, csalhatatlan. Írásaiból a magyar espirit szikrázik. Mondatainak üteme a miénk. Emberei pedig, mikor megszólalnak és a csillagos éjszakában, pipaszónál elmélkednek csip-csup dolgokról, körülményesen és bakafántoskodva, meghányva-vetve a kérdést minden oldalról, egy kis humorral és csöpp keserűséggel is, egy ezredévre emlékeztetnek vissza.”
