„A művészetem egyetlen elmélkedésben gyökerezik: miért nem vagyok olyan, mint mások? …a művészet ad értelmet az életemnek” – vallotta a 155 éve, 1863. december 12-én született Edvard Munch norvég festőművész, a norvég művészet első kiemelkedő egyénisége.
Edvard Munch 1863. december 12-én született Löitenben. Középosztálybeli családban származott, ifjúkorát a családban betegség és halál kísérte. Anyját ötéves korában, húgát 14 évesen vesztette el, tüdőbajban. Apja és fiútestvére is a festő fiatal korában hunyt el, másik húga elmebeteg lett. Ő az oslói festőiskolában tanult, a norvég festészetet megújító Christian Krohg és F. Thaulow hatott rá. Hamarosan a párizsi irányzatú, plen-air szellemű művészeti mozgalom egyik szervezője lett. 1885-86-ban húgáról festette A beteg kislány című képét, amellyel elsőként ábrázolta a tudat mélyén játszódó lelki történéseket.
„Nem azt festem, amit látok, hanem amit láttam.”
1889-ben oslói kiállítását értetlenül fogadta a közönség, ezután három évre állami ösztöndíjjal Párizsba ment, s Dél-Franciaországban is járt. Itt megismerkedett Gauguinnel és Toulouse-Lautrec-kel, impresszionista képeket festett, ez elszigetelt jelenség művészetében (Rue Lafayette, 1891, Tavaszi este az oslói Karl Johan utcán, 18 2). A két művészhez hasonló a nőkhöz való viszonya, amely a melankólikus hangulatot árasztó nőábrázolásban jelent meg; e képeket mégsem tekinthetjük pusztán a nőgyűlölet monumentumainak
Később inkább a lélek hajlataira figyelt, a valós világ jelenségei helyett és mellett a kibomló haj vagy a vágyakozó karok ornamentikája érdekelte, a táj ívei ezekre csak visszhangként reagálnak. Már 1891-es Melankóliáján – melyen Rodin Gondolkodójának pózában látunk egy férfit, a háttérben a tengerrel – a fény a vízből sugárzik, a partvonal kagylós ívei szinte szembenéznek az ábrándozó figurával.
Hazatérve megfestette Inger portréját, húga arcképe későbbi törekvéseinek ars poeticája. Pubertás című képén a fejletlen lányakt a kamaszkor szexuális szorongásait érzékelteti – ez a maga korában hatalmas botrányt okozott. Ibsent és Strindberget, a skandináv irodalom két nagy kortárs alakjának portréját is ekkor festette meg.
Legjobb korszakát, melynek kiemelkedő darabja a híres Sikoly (1894), a legmélyebb lelki rétegekig hatoló kifejezési mód jellemez. Ez utóbbit már Berlinben festette, e képek az expresszionizmus első alkotásai. Élet-fríz című nagy kompozíciója Berlinben látható, a mű a szerelem keletkezésé , virágba borulását és hervadását mutatja be, s három sorozatból áll: Szerelem, Szenvedés, Halál. Ide tartozik az 1892-es Csók és az 1894-es Madonna is, ez utóbbin az álló női akt extatikusan hajol hátra, haját dicsfény övezi. E ciklus elemeit többször is elkészítette.
Szorongás című képe előterében alig kivehető rémült arcok láthatók, a háttér itt is egy tengeröböl, fölötte piros-sárga éggel. Halál a betegszobán című vásznán a haldokló nem is látszik, az élők mindegyike saját gyászába burkolózik. A nő három megjelenésén az álmodozó szűz, az életre kiéhezett hetéra és az apáca látható, valamint a közös véget jelképező halálarcú öregasszony.
Művészetének témái az örök emberi problémák, az élet és a halál, a magány, a kapcsolatteremtés nehézségei, a félelem, a betegség, a vágy és a féltékenység. Nagy művein sosem a látvány, inkább a mögötte feszülő dráma a téma, képein többnyire csönd van és hatalmas feszültség.
1892-től három évet Németországban töltött, itteni nagy kiállítása a modern művészet csatáinak középpontjába helyezte őt. Kettős arckép (1897), Lányok a kikötőhídon (1901) jelzik piktúrája főbb állomásait. Fehér éjszaka című vászna az északi táj apoteózisa. 1898-ban folytatta az Élet-frízt, Az élet tánca címmel (Oslo, Nasjonalgalleriet), ennek újabb témái kevésbé pesszimisták. Fjord-képein, Tánc a vízparton című vásznán a természet iránti érdeklődése is megcsillan. Megfestette Marat halálát, David ismert képével ellentétes felfogásban, erős szexuális töltettel, nála Charlotte Corday ugyanaz a meztelen kamaszlány, mint a Pubertás alakja.
Idegösszeroppanása miatt 1908-ban a koppenhágai klinikára került, ahol betegsége mellett kicsit a tehetségéből is kikezelték. Ezután stílusa megváltozott, expresszionizmusa elhalványult, bár nyitottabb lett a külvilág felé. 1909-1916 között festette A Nap címmel az oslói egyetem falképeit, számos munkásportrét és önarcképeinek sorát. A szimbolistákhoz való kapcsolatára Mallarmé-portréja és Ibsen drámáihoz készített programfüzetei utalnak.
Hatalmas grafikai munkásságából kiemelkednek litográfiái, e műveinek stilizált formanyelve a szecesszióval rokonítja. Görcsös fametszetei az északi balladák nyomasztó légkörét érzékeltetik. Számos festményét grafikai változatban is megfogalmazta.
1944. január 23-án Ekely-ben, Oslo mellett halt meg. Vagyonát és valamennyi művét Oslo városának ajándékozta, ahol 1963-ban építették fel a Munch-múzeumot. Munch az akadémikus, naturalista művészet elleni lázadásnak nagy alakja, a gyötrődő és misztikus Észak örököse, művészetének komor tónusai, örvénylő vonalai a lélek állapotának expresszív bemutatására szolgálnak. Műveiből 1962-ben rendeztek Budapesten, a Műcsarnokban kiállítást.
