„Már régóta csakis azon munkálkodom, hogy az ember, műveim olvastán nyíltan gúnyt űzzön az ördögből.” 170 éve, 1852. március 4-én hunyt el Moszkvában Nyikolaj Vasziljevics Gogol ukrán-orosz író, a Holt lelkek, A revizor, A köpönyeg, az Egy őrült naplója szerzője.
Gogol egyedülálló, eredeti szerző. Elbűvölő, misztikus realizmusa a kecses iróniával és vidám humorral párosulva felejthetetlen olvasási élményt nyújt.
„»Nem írni számomra azt jelenti: nem élni.«
Az irodalom megtagadása nemcsak önsanyargatást jelentett Gogolnak, de öngyilkosságot is. Ezt az öngyilkosságot Matvej agya követelte meg tőle. Gogol előre látta, ha nem ért vele egyet, Matvej atya ugyanazt mondaná neki, amit a szent szerzetes mondott a varázslónak a Szörnyű bosszúban: »menj, elvetemült bűnös! nem tudok érted imádkozni, számodra nincs irgalom! Sohasem volt még a világon ilyen bűnös«. Ettől az egyházi átoktól, amely egész életében ott lebegett Gogol felett, és amely látnoki álmaiban üldözte, annyira félt, hogy mindenre készen állt. Számára Matvej atya hangja az egész kereszténység, magának Krisztusnak a hangja volt. Két lehetőség között kényszerült válaszolni: vagy élni, az egyház által kiátkozottan, vagy egyáltalán nem élni. Az utóbbit választotta.” (Dmitrij Merezskovszkij: Gogol és az ördög)
Nyikolaj Vasziljevics Gogol (orosz nyelven: Николай Васильевич Гоголь, ukrán nyelven: Микола Васильович Гоголь) a poltavai kormányzóság Szorocsinci falujában (ma Veliki Szorocsinci), ukrán kurtanemes családban született 1809. március 20-án. Ukrán apja tehetséges műkedvelőként barátai szórakoztatására verseket és vígjátékokat írt. Orosz származású édesanyja szinte a fanatizmusig vallásos asszony volt, miszticizmus iránti fogékonyságát Gogol tőle örökölte.
Tanulmányait 1819-ben Poltavában kezdte meg, majd 1821-től a nyezsini gimnázium hallgatója lett. Testvére, Iván halála (1820) mély nyomot hagyott a fiatal Gogolban, aki tehetséges és meglepően sokoldalú ifjú volt, nem is igen tudta eldönteni, milyen pályára lépjen tanulmányai végeztével. Vonzódott a színészethez, a festészethez is tehetsége volt, a történelem is izgatta, Ukrajna, majd a világ történetét is meg akarta írni, emellett a közélet kérdései, a társadalmi igazságtalanságok, ezeknek orvoslása is foglalkoztatták. S természetesen az irodalmat is hőn szerette, mint minden ifjú, ő is költeményekkel kezdte pályáját. Alig húszévesen megjelent a Hans Küchelgarten című romantikus elbeszélő költeménye, de a közönség nem figyelt fel rá.
1828-ban Pétervárra költözött, ahol előbb színészkedett, majd egyre kiábrándultabban különböző hivatalokban dolgozott. Útkeresésének egyetlen előnye volt, hogy alaposan megismerte a bürokrácia kusza útvesztőit, a kisemmizett, a létbe, a lélekölő munkába beleszürkülő hivatalnok típusát, s tapasztalatait későbbi műveiben is felhasználhatta.
1831-ben megismerkedett Puskinnal, aki rögtön felismerte barátja írói tehetségét, s arra biztatta, hogy a hivatalnokoskodás helyett inkább íróként kamatoztassa képességeit. Hamarosan meg is jelent Gogol első elbeszélés-gyűjteménye, az Esték egy gyikanykai tanyán, amelyben falusi mesemondók stílusában adja elő tréfás-lírai, olykor borzongató történeteit. Hasonló stílust képviselt a következő kötet, a Mirgorod is, amelyben közreadta a kozákság kultuszát hirdető Tarasz Bulba című romantikus hőskölteményét. A két kötet megjelenése közti időben Gogol elszegényedett, a nyomortól Puskin mentette meg, akinek ajánlására a Pétervári Egyetemre került előadónak, egyetemes és ukrán történelmet oktatott. Egy év után azonban az egyetemnek is hátat fordított, s ettől kezdve csak az írásnak élt.
„Milyen szomorú is ez a mi Oroszországunk”
Újabb elbeszéléseinek tematikája ebben az időben változott meg, a falusi népélet, a romantikus hősök ábrázolása helyett a nagyvárosban helyét nem találó ember, az élet szorongató valóságát megkerülni nem tudó kisemberek, hivatalnokok felé fordult. Nem lebecsülendő erénye, hogy a szorongást a humor, a szatíra eszközeivel tudta enyhíteni, Az orr, az Egy őrült naplója abszurditásában is mosolyt csal olvasói arcára.
„Mit ártottam én nekik? Miért kínoznak? Mit akarnak tőlem, szegény szerencsétlentől? Nincs mit adjak nekik. Nincs nekem semmim sem. Kifogytam az erőből, nem bírom elviselni ezeket a gyötrelmeket, a fejem ég, és minden forog körülöttem! Mentsetek meg! Vigyetek el innen! Adjatok egy trojkát, amelyik úgy repül, mint a szélvész. Ülj a bakra, kocsisom, csengjél-bongjál, csengőcském, száguldjatok, paripáim, repítsetek ki engem ebből a világból! Messze, minél messzebb, hogy ne lássak semmit, de semmit.” (Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Az őrült naplója)
A groteszk helyzetek iránti fogékonyságát bizonyítják a Háztűznéző és A revizor című darabjai is, ez utóbbi gyilkos szatíra az orosz társadalom tudatlansága és korrupciója ellen. Állítólag I. Miklós cár jót derült a komédia bemutatóján, ám a hivatalos körök, a kritikusok Oroszország megrágalmazását látták benne. Több fronton is megtámadták a szerzőt, aki gyenge idegrendszere, érzékenysége miatt nem tudott megfelelően védekezni.
Inkább elmenekült az országból, előbb Spanyolországba, majd Itáliába ment, s Rómában telepedett le. Itteni tartózkodása idején írta meg az Akakij Akakijevics szánalmas és nevetséges, ám mélyen megrázó tragédiájáról szóló A köpönyeg című művét, s ekkor fejezte be máig legismertebb prózai művét, a Holt lelkeket is. Ennek témáját Puskintól kapta, aki korábban folyton arra ösztönözte, hogy valami nagy művet alkosson, ne aprózza szét tehetségét csak a novellákban. A Holt lelkek afféle pikareszk regény, a nagyszabású kalandor, szélhámos Csicsikov utazása a provinciális Oroszországban. Útja során kitárul előttünk az isten háta mögötti, világtól elmaradott hatalmas ország minden ostobaságával, erkölcstelenségével és abszurditásával. Állítólag Puskin, amikor barátja felolvasta neki a regény első fejezeteit, könnyesre nevette magát, s megjegyezte: „Milyen szomorú is ez a mi Oroszországunk”
Puskin véleménye azonban mélyen megrendítette Gogolt, s meg is írta a regény második részét, amelyben szándéka szerint a nemeset, a szépet kívánta megmutatni.
1841-ben Gogol hazatért, Moszkvában telepedett le, de nem találta a helyét, Puskin 1837-ben bekövetkezett halálával elvesztette legfőbb pártfogóját és barátját. Magányos és beteges volt, s a vallási elragadtatásban talált vigaszra. Válogatott szemelvények baráti levelezésből című könyvében végül megtagadta egész addigi életét, a pravoszláv egyház és a cár iránti feltétlen engedelmességre intette barátait.
1848-ban Jeruzsálembe ment zarándokútra, onnan visszatérve már csak a vallásnak élt. 1852. február 24-én elégette kéziratainak többségét, köztük a Holt lelkek második kötetének nagy részét, mint az ördögtől való dolgokat, ezt követően pedig ágynak esett, s elutasított minden ételt. Szenvedéseinek 1852. március 4-én bekövetkezett halála vetett véget.
„Istenem, de szép is vagy olykor, te messze-messze út! Hányszor kapaszkodtam beléd, mint a haldokló, mint a fuldokló, s te mindannyiszor nagylelkűen kihúztál a bajból, megmentettél. A te jóvoltodból mily sok nagyszerű gondolat, költői kép született bennem, milyen csodálatos élményekkel gazdagodtam!…” (Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek)
Hatása óriási volt a következő nemzedékre, Dosztojevszkijtől származik a híres mondás: „Mindannyian Gogol Köpenyéből bújtunk elő.” A magyar irodalomban Arany János és Gyulai Pál figyelt fel rá először, Arany fordította le – igaz, németből – A köpönyeget. A revizort hatalmas sikerrel mutatták be a hazai színpadok, semlékezetes volt a Darvas Iván főszereplésével készült Egy őrült naplója című előadás is.
