„Úgy vagyok, hogy a színháznál érzem csak igazán jól magamat.” 175 éve született Blaha Lujza, a magyar színjátszás egyik legfényesebb csillaga. Hangja, bája és közvetlensége egyaránt a közönség kedvencévé tette, alakja pedig a népszínmű aranykorának szimbólumává vált.
A nemzet csalogánya, akit egy egész ország rajongva ünnepelt
ADY ENDRE: BLAHA LUJZA
– Kuruc furfang –
Blaha Lujza asszony tegnap este egy tucatnál tucatabb, görögtüzes színpadi tákolmányt tett értékesebbé sok becses, igaz munkánál s míg elragadtatva néztük, mennyire él, beszél, kacag és dalol Rózsi, az eleven kuruc parasztasszony, a lelkünkben himnusza csendült halkan s meghatottan az ifjúságnak…
…Ugye csodálatos? De úgy van. Ez a kiválasztott nagy asszony valóságos prófétája, apostola az ifjúságnak. Az ötletnek, a finomságnak, az értelemnek, s az üdeségnek annyi becses apróságával aggatta tele a váznak is gyönge, hitványul épített szerepet, hogy az életté s elragadó, páratlan művészetté vált. És hogy nótázott Blaha Lujza! A naiv nóták klasszicifikálódtak[!], kitöltődtek, megnőttek…
A közönség, a zsúfolt ház, a lelkesedésnek csaknem lázával ünnepelte a nagy asszonyt, aki gyönyörű virág-lírát is kapott. Előadás után újra kicsapott az utcára az ováció hullámzása s a több százra rúgó tömeg kísérte éljenezve a lakásáig.
Az előadás igen sikerült s mindenesetre felülálló a népszínházi nívón. H. Novák Irén értelmes, finom, kedves Katicája, Bognár originális jóízű Bögözije s Szarvasi ügyes Bedője váltak ki legjobban, de tetszettek P. Szép Olga, Benkő Jolán, Kulinyi Mariska, Szatmáry, Erdélyi és Bérczi is.
Nagyváradi Napló 1902. június 8.
Blaha Lujza, a magyar színjátszás egyik legfényesebb csillaga, akinek neve összeforrt a népszínművel és a budapesti színházi élettel. A vándortársulatok színpadáról emelkedett a Nemzeti Színház örökös tagjává, s közben egy egész nemzet szívét hódította meg tiszta hangjával, játékos kedvességével és páratlan tehetségével.
„A boldogságtól nem tudok hová lenni. Hát visszamehetek ismét a színpadra; játszani, énekelni fogok, hallani fogom a tapsot, ott leszek ismét az én édes otthonomban, színésztársaim között!” (Blaha Lujza naplója)
Blaha Lujza 1850. szeptember 8-án Reindl Ludovikaként látta meg a napvilágot Rimaszombatban. Gyermekkora a színház világában telt: apja, a szabadságharcban is szolgáló huszártiszt a színpadon lelte halálát, édesanyja új férjével, egy díszletfestővel nevelte tovább. A kis Lujza hétévesen még iskolába sem járt, de már szerepelt a vándorszínészek között, akik szeretettel becézték Cukorbabának.
Tiszta, csengő hangja hamar hírnevet szerzett neki. Alig tizennégy évesen a budai Népszínházban lépett fel, majd egy évvel később Szabadkán megismerkedett az akkor 37 éves cseh származású karmesterrel, Blaha Jánossal, aki feleségül vette, és akinek nevét később is megtartotta.
Rövidesen Debrecen, majd a Nemzeti Színház következett: huszonegy évesen már országos hírű primadonna volt.
Blaha János karmester a Liehtenstein-herceg dzsidás-ezredben 37 éves; én pedig tizenhatodik évemben járok. Tegnap óta pedig férj; és feleség vagyunk.
„Napjaink szépen telnek. Én énekelgetek, Blaha pedig zenedarabokat ir zenekara számára. Engem is tanítgat ismét és szinte úgy látszik, hogy végképpen elmulának szomorú napjaink. Csak az az egy, az a nagy szomorúságom ne volna, hogy a színpadra vágyom vissza napjaimnak mindegyikén órámnak minden percenetjében.” (Blaha Lujza naplója)
1875-ben az új Népszínház színpadán aratta legnagyobb sikereit. A Falu rossza, a Sárga csikó vagy a Piros bugyelláris előadásai a közönség kedvencévé tették. Dalai – köztük a Cserebogár, sárga cserebogár – minden társadalmi réteghez eljutottak, s Blaha Lujza a pesti esték kihagyhatatlan élményévé vált. A fővárosba érkező előkelőségek számára szinte kötelező program volt egy előadása.
„A Népszínházat fölépítették., és én férjhez is mentem. Soldos Sándor Heves megyei földbirtokos az uram, aki legelsőbben is hazahozott Hevesbe, és én most itt élek falun, és nézem, hogyan él a mi népünk. Egész nap künn járok,: mezőn, kertben, pajtában, és minden menyecskét, minden parasztlegényt elfogok úton-útfélen, hogy elbeszélgessek velük. Mondják is mindenfelé, hogy „Ejnye, milyen egy fáin személy az ifiasszony.” – ők persze nem tudják, hogy én „tanulmányozom őket”; ellesem a beszédjüket, a modorukat, a szokásaikat, mozdulataikat. Láttam itt már lakodalmat, keresztelőt, búcsút, névnapi ünnepséget, és mind jól a fejembe véstem; majd ha szükség lesz rá, előszedem szépen az emlékezetemből, mint ahogy a kincseit előszedi az ember az almáriomból. Az én almáriomom egész kis kincsesház immár, ebből jó sokáig lehet majd takarékoskodni.” (Blaha Lujza)
Pályája során többször is készült visszavonulni, ám újra és újra visszatért a színpadra. 1901-ben elsőként vehette át a Nemzeti Színház örökös tagságát, 1908-ban pedig a közönség fél évszázados jubileumát ünnepelhette vele. Végleg 1910-ben búcsúzott el a deszkáktól.
1926 januárjában hunyt el Budapesten. Temetése országos gyászesemény volt: a Kerepesi temetőben Jókai és Ady mellett kapott nyughelyet, búcsúztatását kétszáz fős cigányzenekar kísérte. Neve ma is velünk él – a Blaha Lujza tér formájában –, ott, ahol egykor a Népszínház, majd a Nemzeti Színház falai között a nemzet csalogánya közönségét bűvölte.
