Tót atyafiak, A jó palócok, Szent Péter esernyője, Gavallérok, Különös házasság, A beszélő köntös csak néhány cím a realista próza mesterétől, Mikszáth Kálmántól. A századforduló magyar prózájának egyik legnagyobb írójának élete regény. De nem az ő stílusában írták, hanem mintha maga Jókai írta volna.
„A »nagy palóc« nagy ember, mély író, könyörtelen emberlátó, legendateremtő költő. A mese, melyet Jókai pedzett, folytatódik. De az alakok már földön járnak, van testük, kezük és lábuk, bütykük, szeplőjük., Az író ruhájuk, koponyacsontjuk mögé néz, és látja, mi van zsebükben, agytekercseik kacskaringóiban, tudja, hogy miből élnek, hogy mi lappang hetvenkedő szavaik mögött, hogy a hegyen-völgyön lakodalmat, a dáridót böjt és pusztulás követi. Röntgenszerűen áthatol minden berken. Kezében boncolókés van, mellyel sebészi módon kinyitja, feltárja hőseit. Félelmetes gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró. A táj, melyre vezet, még mindig csodás, de nem napsütéses, köd hasal rá, melyben kísértetek suhannak, régi fájdalmak rémlenek, s a tót hegyek, a felvidéki patakok hűsebb, józanabb érzete babonáz meg bennünket. Boldogtalan különcökkel, boszorkányos szerelmesekkel találkozunk, eladósodott, nagyzoló fertálynemesekkel, kik a múltat akarnák folytatni, ahelyett, hogy a jövőre gondolnának, és kacagnak elkényszeredetten, hogy ne kelljen sírniok” – írja Mikszáth Kálmánról Kosztolányi Dezső.
175 éve, 1847. január 16-án született a Nógrád megyei Szklabonyán Mikszáth Kálmán író, újságíró, akadémikus, a magyar kritikai realista próza nagymestere.
Felmenői klasszikus műveltségű evangélikus lelkészek voltak, a sort apja, Mixádt János szakította meg, aki falusi birtokos, s a szklabonyai mészárszék és kocsma bérlője lett. Iskoláit 1857-től Rimaszombaton, majd Selmecbányán végezte, s már diákként az irodalom bűvkörébe került. Tagja volt az önképzőkörnek, verseket, rövid prózai műveket írt, Gyula vitézről szóló balladájával díjat is nyert.
„Elbeszélni nem a regényíróktól tanultam, hanem… a magyar paraszttól” – vallotta Mikszáth. Munkásságának talán legfontosabb állomása A tót atyafiak és A jó palócok megjelenése. Az utóbbiról írta azt, ami mindkét kötetre érvényes: „Jó volt hozzám. Sok örömöt szerzett: Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázkódott és… mondta: Gyere, kedves gazdám, a hátamra, elviszlek, ahova el akarsz jutni”.
„Ő az álarcos író. Szerény maszkkal takarja tartalmát, okosságát, kegyetlen, csontig hatoló kajánságát. Pipafüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafénye aranylik, látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget, mint asztalbontás után a múlt század öregurai: de egyszerre egy metsző élcet hallunk, mely gondolkodóba ejt bennünket…” (Kosztolányi Dezső)
Anyja akaratának engedelmeskedve mégis előbb Győrött, majd Pesten folytatott jogi stúdiumokat, diplomát azonban nem szerzett. 1871-ben esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett, közben az írás mesterségét is folyamatosan gyakorolta, az Igazmondó, a Szabad Egyház, az Ország-Világ, a Fővárosi Lapok közölték verseit, novelláit.
A fiatalember beleszeretett principálisa lányába, Mauks Ilonába, akit – minden szülői tiltás ellenére – 1873 júliusában feleségül is vett. Az ifjú pár Pesten próbált boldogulni, Mikszáth a Magyar Néplapnál kapott állást. Saját költségén kiadott Elbeszélések című kötete azonban visszhangtalan maradt, ő adósságokba keveredett, pár napos gyermekük is meghalt, s Ilona is megbetegedett. Az író ugyan mindent megpróbált az érvényesülésért, fordított, mesekönyvet szerkesztett, de a nyomoron ez sem segített. Ilona visszaköltözött szüleihez, s 1875-ben el is váltak.
Ezt követően Mikszáth az ellenzéki Budapesti Napilapnál kapott állást, politikai pamfleteket adott közre, majd 1878-ban a Szegedi Napló hívta meg munkatársnak. Az itt töltött csaknem három év kedvezően alakult a sokat nélkülöző író számára, kedvére írhatott, senki nem korlátozta, s a szegedi közönség is megszerette. Újult erővel tért vissza Pestre 1880-ban, az Ország-Világ segédszerkesztője, majd 1881-ben a Pesti Hírlap munkatársa lett, s 22 éven keresztül az is maradt. Ugyanebben az évben megjelent A tót atyafiak című kötete, s tagjai közé választotta a Petőfi Társaság.
1882 elején megjelent A jó palócok, s a két novellagyűjtemény végre meghozta a régóta várt sikert. Tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, anyagi helyzete jelentősen javult, újból megkérte Mauks Ilona kezét, s 1882 decemberében ismét házasságot kötöttek. A házasságból három fiú született, Kálmán, János és Albert. Jánoska négyévesen meghalt, az ő emlékére írta apja A ló, a bárányka és a nyúl című elbeszélést.
Mikszáth nevét a novellák mellett szatirikus hangvételű publicisztikái, parlamenti tudósításai is ismertté tették. 1887-ben aztán ő is bekerült az ország házába, a Szabadelvű Párt támogatásával előbb Illyefalva, 1892-től 1910-ig pedig Fogaras képviselője volt.
„Mikszáth 25 év óta, ahogy első írását olvastam, ugyanaz a félelmes, író nagyúr!” (Ady Endre)
1889-ben a Tudományos Akadémia levelező, 1905-ben tiszteleti tagja lett. 1896 júliusában megalakult a Budapesti Újságírók Egyesülete, amely elnökévé Mikszáthot választotta. 1897-ben saját lap indításával is megpróbálkozott, de az Országos Hírlap előfizetői érdeklődés hiányában hamarosan megszűnt. Nem sokkal később a Franklin Kiadó Magyar Regényírók sorozatának szerkesztője lett, s többek között Fáy András, Gyulai Pál, Bródy Sándor műveihez írt bevezetőt.
1903-ban megvált a Pesti Hírlaptól, s Az Újság főmunkatársa lett. 1904-ben megvásárolta Szontágh Pál horpácsi birtokát, ahol fia tervei alapján klasszicizáló stílusú kúriát építtetett, s utolsó éveiben többnyire itt tartózkodott. 1910-ben negyvenéves írói jubileumán ünnepségsorozatot rendeztek, a király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, a pesti egyetem díszdoktorává avatta. Ugyanebben az évben megpályázta a máramarosi képviselőséget, de kampányútján megbetegedett, s a súlyos tüdőgyulladás következtében május 28-án Pesten meghalt.
Művészi pályájának korai szakaszán a romantikához kötődött, majd ennek egyes elemeit megőrizve a XIX. század végének Magyarországáról, annak jellegzetes társadalmi rétegeiről rajzolt hiteles képet. A kezdeti népies tematika után a számára legismertebb és legérdekesebb réteg, a nemesi középosztály felé fordult, ennek hanyatlásában fogalmazta meg mindazt, amit az ember lehetőségeiről tapasztalt. Ekkor vált írásaiban uralkodóvá az adomázó-társalgási, az élőszót utánozó stílus.
A kor ízléséhez alkalmazkodva írta történelmi tárgyú regényeit (A két koldusdiák, A beszélő köntös, Szelistyei asszonyok, Akli Miklós), amelyekben a történelem csak díszletként szolgált a fordulatos és szórakoztató meséhez. Világszerte népszerű lett a Szent Péter esernyője, amelyben a romantika eszközeivel a felvidéki kisvárosi életmódról adott képet. Talán a Szent Péter esernyője hozta Mikszáthnak a legnagyobb sikert, a Jókaiéhoz fogható népszerűséget. Még életében tizennégy nyelvre lefordították.
„Olyan ez a mese, mint egy dúsan, sok színnel virító virág – írta Schöpflin Aladár a Szent Péter esernyőjéről. – Mikszáth, a szatirikus, az okos ember, kemény bírálója a körülötte folyó életnek, ebben a könyvében félretette szatíráját, okosságát, bíráló kedvét, s kitárta a világ elé emberszeretetének mély érzelmességét.”
„Túlságosan öreg-e a föld? De hiszen nem lehet öregebb, mint a többi. Csak hamarább kiélte magát.” (Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője)
Korkritika volt az Új Zrínyiász, benne a dzsentrit, a főnemességet és a polgári osztályt egyaránt elmarasztalta, s ugyanilyen kritikát fogalmazott meg a „megkésett ember” típusát megrajzoló Beszterce ostromában is. A Beszterce ostroma föhőse is ilyen tragikus alkat. Vagy tragikomikus? Ezt Mikszáth maga sem tudta, s nem is akarta eldönteni.
Legjellemzőbb művei a dzsentri réteg értékvesztését és lecsúszását bemutató regényei, A gavallérok és A Noszty fiú esete Tóth Marival, amelyekben egyszerre kritikával és ugyanakkor megértéssel is figyeli hősei sorsát. Mikszáth klasszikussá vált regényének alapötletét hírlapi szenzáció szolgáltatta: a századfordulón egy milliomos bácskai polgár leányát megszöktette egy dzsentri fiatalember. Miután az ifjú hölgyet ily módon „kompromittálták”, az apa látszatra beleegyezett a házasságba, az esküvő napján azonban külföldre küldte leányát, s a hozományvadász hoppon maradt.
„Bolond kormányzás, mely előbb-utóbb megfeneklik, kétségtelenül van, de okos kormányzás, mely okvetlenül beválnék, nincs és nem lehet, vagy ha lehet, eddig még ki nem találták. Kormányzás csak olyan van, amely sikerül vagy nem sikerül.” (Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival)
Kései korszakában a századelő tragikussá váló világképéhez és szecessziós ízléséhez kapcsolódott a Különös házassággal és a Sipsiricával. Utolsó műve, A fekete város örökös csapdahelyzetként ábrázolta a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság éppoly természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.
„Mikszáth írásaival kerül az élet legfőbb mozgatójaként a pénz az irodalomba – írja Schöpflin Aladár. –Ebben a tekintetben ő ugyanazt az újítást hozta, melyet a francia regényekbe Balzac. Regényei nagy részének cselekménye valami pénzösszeg vagy vagyon körül forog, amit valaki hatalmába akar keríteni; politikai szatíráinak leggyakoribb alakja a politikus, aki politikai összeköttetései és befolyása segítségével, intrikáival, faiseurködéssel, spekulációval, bankok igazgatóségi tagságával szerez fényűző életre való módot vagy vagyont.”
