1837 augusztusában megnyílt Pest első állandó magyar nyelvű színháza, a Pesti Magyar Színház, amely három évvel később, 1840-ben felvette a Nemzeti Színház nevet. Az épület és a társulat nemcsak kulturális mérföldkő volt, hanem a magyar nemzeti identitás formálásának egyik legfontosabb intézménye.
A 19. század elején egyre erősebben fogalmazódott meg az igény, hogy Pest-Buda saját, állandó magyar nyelvű színházzal gazdagodjon. Bár 1812 óta működött állandó német nyelvű játékszín, a magyar darabok csupán ritka vendégek voltak a színpadon.
Széchenyi István 1832-ben írt röpiratában, a Magyar játékszinrül-ben egy nagyszabású, a Duna-parton álló magyar színház felépítését javasolta, elsősorban az arisztokrácia közönségére számítva.
A terv végül másként valósult meg. Grassalkovich Antal herceg 1833-ban külvárosi telket ajánlott fel a célra, így az építkezés 1835-ben indult közadakozásból és Pest vármegye támogatásával. A dísztelen, egyemeletes épület az akkori Kerepesi út 3. szám alatt (ma Rákóczi út) készült el, szemben a mai Astoria helyén álló szállóval.
1837. augusztus 22-én nyitotta meg kapuit a Pesti Magyar Színház, amely 1840. augusztus 8-án vette fel a Nemzeti Színház nevet. A cél az volt, hogy a külföldi klasszikusok mellett a magyar dráma állandó otthonra leljen. Bajza József volt az intézmény első igazgatója, Toldy Ferenc irodalomtörténész már a teátrum megnyitása előtt az operakritikák írására készült, míg a nyitóelőadás, Árpád ébredése Vörösmarty Mihály tollából származott.
Természetesen a színház szellemi felépítésére is nagy hangsúlyt fektettek: az volt a cél, hogy a külföldi klasszikusok műsoron tartása mellett a játékszín a magyar dráma műhelyévé váljon.
A megnyitó ünnepség jelentőségét Jókai Mór – aki maga is részt vett az átadóünnepségen –, is megörökítette Kárpáthy Zoltán című regényében, ahol a társadalom minden rétege együtt ünnepelte a magyar művészet új otthonát – a főnemesektől a hétköznapi munkásemberekig. A regény első fejezetében így idézte fel az eseményt:
„Eljött végre az est, ütött a sok szívdobogással várt óra, megnyíltak a magyar művészet templomának kapui, és íme, minden téreiben megtelt a ház, és nem szakadt le, pedig volt mit viselnie örömének túlsúlyában; ott voltak a főnemesek bársonyos páholyaikban, a deli úrnők, kiknek hattyúkeblében eddig nem érzett öröm dobogott; ott voltak az együgyű emberek a tömött karzaton, kik hat napon át dolgoznak, hogy a hetediket megünnepelhessék; ott volt az ősz nemes, ki ifjúkorának kedvenc gondolatját látta felépülve, és az ősz napszámos, ki ingyen dolgozott a nemzeti színház felépítésében.”
Egy korabeli tudósítás, a Hirnök hasábjain megjegyezte: bár a külső díszítés nem készült el teljesen, a megnyitó napjára mindent befejeztek, hogy az előre meghirdetett időpont tartható legyen:
„Tegnap nyittatott meg a’ magyar színház, ámbár építése még nincs egészen bevégezve, a’ külső falak a’ meghatározott czifrázatok’ híjával vagynak, sőt még be sincsenek meszelve; az utóbbi időben fáradhatlanul dolgoztak rajta, hogy a’ hírlapokban e’ színház’ megnyitására nézve kibocsátott jelentések meg ne hazudtoltassanak.” (Hirnök, 1837. augusztus 29., 17. sz.)
Az épület folyamatosan fejlődött: 1838-ban bevezették a gázvilágítást, majd a Nemzeti lett a világ harmadik színháza, amely villanyvilágítást kapott. Az 1870-es években kibővítették, 1908-ban pedig a társulat a Blaha Lujza téri régi Népszínházba költözött, ahol 1964-ig működött tovább.
A Pesti Magyar Színház és utódja, a Nemzeti Színház nem csupán a magyar színjátszás történetének meghatározó állomása, hanem a 19. századi nemzeti öntudat egyik legerősebb kulturális bástyája lett.
