„A megszokás következtében még a legragyogóbb tehetség is veszít magából.” 190 éve, 1827. március 26-án halt meg Bécsben Ludwig van Beethoven, a zenetörténet óriása.
Beethoven művei alapvető változást hoztak a zenében. Muzsikája új irányt mutatott a visszafordíthatatlan változások történelmi pillanatában (még ha később a restauráció hívei igyekeztek is bebizonyítani, hogy a történelem visszafelé halad). A ma már világszerte a zene emblematikus alakjaként ismert Ludwig van Beethoven élete legtermékenyebb periódusában majdnem teljes süketségtől szenvedett. A mindennapi hangok annyira idegenné és elérhetetlenné váltak számára, hogy beszélgetőtársaival végül az írásbeli kommunikációhoz kellett folyamodnia. Éveken keresztül kerülte a társasági összejöveteleket, mert pontosan tudta, mekkora megdöbbenést váltana ki, ha kiderülne, hogy fokozatosan elveszíti a hallását. A már amúgy is hallgatag, mogorva természetű embert ezek a körülmények még magányosabbá és elszigeteltebbé tették.
1770. december 17-én született Bonnban. A család generációkra visszamenően a zenével foglalkozott, nagyapja Leuwenben volt karnagy és basszista, később a bonni udvar muzsikusa, apja udvari énekes a kölni érseknél. Tehetsége korán feltűnt: nyolcévesen már szerepelt zongoristaként, 1782-től tanára helyett orgonált s 13 éves korában három zongoraszonátája jelent meg. 1784-től udvari orgonista, majd zenekari brácsás volt, a maga erejéből, zenekari munkája során képezte magát. 1781-ig járt iskolába, műveltségét a Breuning családban szerezte meg, ahol zenetanár volt. 1787-ben a kölni választófejedelem Bécsbe küldte, itt Mozarttól tanult, de beteg anyja miatt hazatért Bonnba. 1792-ben végleg Bécsbe költözött, az elhunyt Mozart után Haydn lett a tanára, de másoktól is vett órákat.
Az 1794-es francia megszállással bonni támogatása megszakadt, csak bécsi pártfogói szalonjaiban lépett fel. Az arisztokrácia melléje állt: Razumovszky orosz nagykövetnek és Lobkowitz hercegnek írta az 5. és 6. szimfóniát, Esterházy Miklósnak a C-dúr misét, Rudolf főherceg érseki beiktatására a Missa Solemnist. Beethoven ajánláskompozícióiból élt, nem vállalt állást. Alkotásait megfizették, Lichnowsky hercegtől évi 600 forintot kapott. 1800-06 közt a Brunszvik család vendégeként számos művét Martonvásáron írta.
„… Nyomorúságos életet élek. Két év óta kerülök minden társaságot, mert nem mondhatom meg az embereknek: süket vagyok. Ha más foglalkozásom lenne, még csak tűrhető lenne a dolog, de az én mesterségemben rettenetes ez a helyzet… A színházban egészen a zenekar mellé kell ülnöm, hogy megértsem a színészt. Nem hallom a hangszerek és a szavak magas hangjait sem, ha kissé távolabb ülök le… Ha halkan beszélnek, alig hallom… ha pedig kiabálnak, elviselhetetlen számomra. Nagyon gyakran megátkozom létemet… Plutarchos megtanított a lemondásra. Dacolni akarok, ha ez egyáltalán lehetséges, dacolni akarok sorsommal; de vannak életemnek pillanatai, amelyekben én vagyok Istennek legnyomorultabb teremtménye…” (Részlet Beethoven 1801. november 16-án Wegelernek írott leveléből)
Magánélete nem volt boldog, többször nősült volna, de kapcsolatai megszakadtak. „A halhatatlan kedveshez” írott levelének címzettje talán Antoine Brentano, talán valamelyik Brunszvik-lány volt, s neki írhatta „A távoli kedveshez” című dalciklusát is. 1808-ban Jérome Bonaparte Kasselbe hívta, de pártfogóitól évi 4000 forintot kapott, hogy Bécsben maradjon. 1815-ben öccse meghalt, fiának gyámja Beethoven lett, aki bár apaszerepre vágyott, de erre nem volt alkalmas, vad rajongása miatt a fiú öngyilkosságot kísérelt meg.
Amúgy is rendszertelen életére és érzékeny, labilis lelkivilágára erős hatással volt halláskárosultsága. Beethoven barátainak, ha voltak még ilyenek, sohasem kellett annyit szenvedniük gyanúsításoktól, vádaktól és sértegetésektől, mint betegségének megjelenő éveiben. Volt úgy, hogy közös akarattal megpróbálták rendezett mederbe terelni a külső világgal, a közvetlen környezettel, barátokkal és idegenekkel való érintkezését. Szabolcsi Bence írja Beethoven című életrajzkötetében, hogy 1819-ben Anton Schindler – az ellenzéki, radikális érzelmű s ezért állandó zaklatásnak kitett bécsi egyetemi ifjúság lelkes képviselője – afféle titkári állást vállalt mellette s ugyanakkor megkezdték a társalgó-füzetek használatát, az írásban való eszmecserét Beethoven és látogatói között.
Egy idő után már a külsejére sem adott: elvadult, mintha tüntetett volna az elhanyagoltságával. Haja megszürkült és csapzottan hullt vállára, homloka még élesebb kontúrú lett, szája körül mélyültek a ráncok. „Lear király” – mondta róla egyik látogatása után Weber, J. Benedict, Kloeber pedig úgy találta, hogy „ossziáni jelenség”; Russelt vad sörénye Medúza kígyóira emlékeztette. Ami nem változott, az a nyughatatlanság, az útkeresés vágya, továbbra is szeretett csatangolni, de már kínosabb feltűnést keltett odakint a világban, továbbra is fel kívánta fedezni a körülötte lévő világot, de már nem érezte biztonságban magát benne.
Beethoven Európa számos városában koncertezett, de süketsége miatt 1814-ben lemondott a nyilvános szereplésről. Hallászavarai 1795-ben kezdődtek, 1808-ra már erősen nagyot hallott, 1819-re teljesen megsüketült, fel kellett adnia a hangversenyezést és magányos különccé vált. Szenvedéseit érzékelteti Heiligenstadti végrendelete. 1819-től csak írásban tudott érintkezni másokkal, utolsó éveit 400 beszélgető-füzetéből ismerjük. Utolsó útjára tízezren kísérték, köztük Franz Schubert is.
Műveit a felvilágosodás és humanizmus eszméi hatják át s a feltörekvő polgárság szabadságvágyát hirdetik; a zene kifejező erejét a maximumra fokozta a hagyományos keretek szétfeszítésével. Legfontosabbak hangszeres művei, bennük tetőzik a zene klasszikus korszaka. Támogatói révén tehetsége kötöttség nélkül bontakozhatott ki, újszerű muzsikája a szalonokból kitört a tömegekhez. Művészetét sokat támadták, a Mozarton felnőtt ízlés kezdetben nehezen fogadta be nagyléptékű s a tökéletes kifejezésre törő muzsikáját, de a bécsi közönség mindig mellé állt, s ítélete maradandóbb volt, mint a szakma kritikája.
Beethoven újítása zenéjének dualitása, az ellentétek harca a témák közt s azokon belül. Nagy dinamizmus, erős szubjektivitás jellemzi, az egymással ütköző részek egysége tükröződik műveiben. Ő a klasszikusok utolsó nagy alakja, akiktől individualizmusa révén elszakadt. Egyetemessége – mely csak Michelangelóhoz és Shakespeare-hez mérhető – elválasztja utódai romantikus zenéjétől is, bár vele kezdődik ez az irányzat.
Művészete áttört a zeneélet korlátain, néptáncokat, utcai nótákat, indulókat, népdalokat, minden zenei anyagot beépített s saját lelke ritmusára gyúrt át, transzcendens régiókba emelve azokat. Művei a hősök (Eroica, Coriolan, Egmont) s a dübörgő Sors (V. szimfónia) ütközetei, zsarnokság és szabadságvágy összecsapásai. Zenéjében jelen van a természet is (Apassionata szonáta, 6., Pastorale szimfónia). Metafizikai hitet fejez ki egyházzenéje, a Missa Solemnisben istene grandiózus képét alkotja meg. Míg elődei az előadás alkalmaihoz igazodtak, így műveik olykor több változatban, nem végleges alakban jelentek meg, ő szakított a tömegtermeléssel, koncentrált alkotásmódját relatíve kis terjedelmű életműve tanúsítja. Az Eroica szimfóniában (1803) Beethoven már szétszaggatta a klasszicizmus láncait, és új magaslatokat ért el, amikor két évtizeddel később, Kilencedik szimfóniájával elénk tárta az egyetemes testvériség és a személyes szabadság lelkesültségét.
Öt zongora, egy hegedű – és egy hármasversenyt, kilenc szimfóniát, nyitányokat (Egmont, Leonora, Coriolan), kísérőzenéket (István király), baletteket, dalokat, kórusműveket komponált. Egyetlen operája a Fidelio, melyhez négy nyitányt írt.
Beethoven vérbeli demokrata volt, közismert hogy az Eroica szimfónia Napóleonnak szóló dedikációját széttépte, amikor a címzett császárrá koronáztatta magát. Impulzív természete sokakat megsértett, sokszor fölényes vagy gyanakvó volt, noha rajongott a nagybetűs Emberiségért – mint azt a schilleri Örömóda impozáns feldolgozása érzékelteti a 9. szimfóniában.
Az 1814-es bécsi kongresszus alatt az érdeklődés középpontjába került, ám e hiú ragyogás már nem rázta fel rezignációjából. A 9. szimfónia 1824-es premierjén, háttal állva a nézőtérnek, nem észlelte a sikert, csak a közönség felé fordulva vette észre a zenéjétől mámoros tömeget. Minden idők egyik legnagyobb zeneszerzője 1827. március 26-án halt meg.
„Ó, ti, kik azt gondoljátok vagy mondjátok, hogy rosszindulatú vagyok, makacs és embergyűlölő, mennyire félreértetek engem. Nem ismeritek a titkos okot, amely ily színben tüntet fel előttetek… Jaj, hogyan ismerhetném el annak az egy érzéknek a fogyatékosságát, amelynek másokénál tökéletesebbnek kellene lennie bennem; az érzékét, amelyet egykor tökéletesen élvezhettem, azzal a tökéllyel, amely kevés élő pályatársamnak adatott meg…” (Részlet, az 1802-ben írt Heiligenstadti végrendeletből)
Romain Rolland: Beethoven. Gondolat Kiadó, 1962
