Faraday induktivitás-törvénye úgy szól, hogy amikor egy mágneses mező időben változik, elektromos mezőt gerjeszt. 190 éve, 1831. augusztus 29-én fedezte fel Michael Faraday angol fizikus a mágneses tér elektromos hatását, az indukciót.
Már a régi görögök is tudták, hogy a borostyánkő dörzsölve feltöltődik, és villamos szikra formájában kisül. A jelenséget – a borostyánkő elektron nevéről – elektromosságnak nevezték el. A 18. században sokan kutatták a jelenséget, de akkor még nem gondolták, hogy villamosságot folyamatosan is lehet termelni. 1733-ban ismerte fel a francia Du Fay, hogy némely testek dörzsölés után vonzzák, mások taszítják egymást. Ő még úgy vélte: kétfajta, üveg- és gyanta-elektromosság van, mindkettő folyadék, amely a dörzsöléstől a testek felületére szivárog. 1745-ben a holland Musschenbroek fonalra vascsövet függesztett, amelyet forgó üveggömb révén töltött fel villamossággal. A cső végén egy drót üvegedénybe vezette a töltést, s bár a tudóst megütötte az áram, az általa feltalált leideni palack összegyűjtötte az elektromosságot – ez volt az első kondenzátor. Később az edényt kívül-belül fémfóliával vonták be, e kiváló töltés-tárolóval egész Európában kísérleteztek.
Az amerikai Benjamin Franklin ismerte fel, hogy a palack kisüléskor semleges lesz, tehát nincs kétféle villamosság, s felismerte, hogy a villám is elektromos kisülés. Franklin egy sárkány hegyére fémcsúcsot tett, a selyemzsinór földi végére pedig kulcsot kötött. Amikor a zsinór megtelt légköri elektromossággal, ő ujjával hosszú szikrákat csalt ki a kulcsból. (A kísérletet utánozni próbáló két tudóst agyoncsapta az áram.) Közben üvegkorongos, fémseprűs töltésfejlesztő gépeket fejlesztettek ki, s az áram élettani hatását kutatva felismerték: némelyik hal is képes elektromos ütésekre.
Az olasz anatómus, Luigi Galvani 1780-ban véletlenül vette észre, hogy a békaláb összerándul, ha egyszerre érintkezik rézzel és vassal. Ő ezt kezdetben légköri jelenségnek vélte, majd állati elektromossággal magyarázta. A fizikus Alessandro Volta ismerte fel, hogy a jelenséget kétfajta fém kapcsolata okozza folyadékon át. A Volta-oszlop, amelyben ezüst- és cinklemezek közt sós vízzel átitatott kartonkorongok voltak, folyamatos áramot állított elő. Volta a fémeket feszültségkeltő képességük szerint állította sorba, s minderről 1800-ban számolt be a londoni Royal Society-nak. Még abban az évben az angol Nicholson és Carlyle a Volta-oszloppal oxigénre és hidrogénre bontotta a vizet – a tudományos világ nagy megrökönyödésére, mert a víz addig őselemnek számított. 1802-ben fedezték fel az ívfényt, bár ezt világításra csak jóval később tudták felhasználni. Oersted dán fizikus 1820-ban észlelte először, hogy a mágnestű az elektromos áram hatására kitér, s a mágneses erővonalak körbejárják a vezetéket.
A francia Ampere felismerte, hogy ennek visszafelé is működnie kell, a mágnes elmozdíthatja az áramot vezető drótot. Arago viszont felfedezte az elektromágnest, áram segítségével tett mágnesessé egy acéltűt. Ezt William Sturgeon fejlesztette tovább, lágyvas magra tekert huzaljával, amely csak akkor vált mágnessé, ha folyt benne az áram. Az amerikai Henry jött rá, hogy egy vasmag köré tekert, egymástól szigetelt több sor dróttal erősebb elektromágnest kap. Jedlik Ányos 1828-ban ismerte fel, hogy elektromágneses vezetékkel egy másik körül folytonos forgó mozgást hozhat létre, s így feltalálta a villanymotort.
Michael Faraday Oersted és Ampere nyomán épített elektromotort, amely a villamos-energiát mechanikai munkává alakította. A villamosságot ekkor anyagi fluidumnak vélték, amely vízként folyik a vezetékben, Faraday viszont erőnek vagy rezgésnek tartotta, amely a vezetőben keltett feszültségek révén halad tovább, de nem tudta igazolni elképzelését.
Faraday 1831. augusztus 29-én egy gyűrű alakú lágyvasra egymással szemközt két tekercset csévélt, és az egyiket galvántelephez kapcsolta. A másikban az árammérő nem jelzett áramot, be- és kikapcsoláskor azonban a műszer mutatója kilengett. Ez arra utalt, hogy az elektromos tér változása hozza létre a mágneses teret, amely a második drótban áramot indukál – így fedezte fel a mágneses tér elektromos hatását, az indukciót. Később egy tekercs belsejében rúdmágnest mozgatva is áramot állított elő, egy patkómágnes sarkai közt mozgatott tekercse is áramot jelzett, majd a mágneses sarkok közt forgó rézkorong tengelye és széle közt is áramot mért.
Elektromosság előállítása mágnességből című dolgozatát 1831. november 24-én olvasta fel a Royal Society-ben. S bár Amerikában Joseph Henry is felfedezte a mágneses áramfejlesztést, a hírnév és a dicsőség Faraday-é lett, őt tekintik az elektromosságtan megalapítójának.
