Camille Pissarro francia festő, az impresszionisták jeles képviselője 195 éve született. Az impresszionisták első nemzedékének tagjaként írta be nevét az európai művészet történetébe. Ő volt a legidősebb közöttük, de egyszersmind a legfogékonyabb minden új gondolat iránt.
Pissarro meghatározó szerepet játszott az impresszionista mozgalom egységesítésében és a XIX. század második fele művészetének a kialakításában. Azon a hatáson keresztül, amit gyakorolt Cézanne-ra, Gauguinre, Seurat-ra és Van Gogh-ra, ugyancsak lényeges szerepet játszott – bár látszólag kevésbé észrevehetően – a XX. századi modern festészet kialakulására.
Camille Pissarro 1830. július 10-én született a Kis-Antillák Charlotte Amalie szigetén, St. Thomas városában. Gazdag kereskedő apja 12 évesen öt évre Párizsba küldte tanulni. Hazatérte után apja üzletében kezdett dolgozni, közben vázlatokat készített a trópusi szigetről és lakóiról. Mivel apja nem támogatta művészeti tanulmányait, 1853-ban Caracasba szökött, itt két évig Fritz Melbye dán festő tanítványa volt. 1855-ben, miután kibékült apjával, Franciaországba költözött.
A párizsi világkiállítás képzőművészeti része alkalmat nyújtott számára, hogy tájékozódjon a kortárs irányzatok között, főleg Camille Corot művei ragadták meg. Ebben az időben figurális, valamint trópusi és Párizs környéki francia tájképeket festett. Nagyvonalú ecsetkezelése dacára mindig jellemző maradt rá a természethez való hűség.
A párizsi École des Beaux-Arts-ba járt, de annak akadémizmusa miatt Corot-hoz fordult, aki tanítványául fogadta, emellett Jean-Francois Millet falusi tárgyú képei és Courbet realizmusa is hatott rá. 1859-ben Montmorency-i táj című képét elfogadta a Szalon, későbbi műveit azonban visszautasították.
Együtt dolgozott a fiatalabb Auguste Renoirral és Claude Monet-val is, az 1860-as években a Guerbois kávéház művésztársaságához csatlakozott. 1863-ban tűnt fel az Elutasítottak Szalonján (Salon des Refusés). Korai sötét korszakát, mely a barbizoniak, köztük Daubigny hatására alakult ki, 1866-tól
a levegő és a fény vibrálását érzékeltető kompozíciók váltották fel.
Hazatérve louveciennes-i házát kifosztva találta, sok festménye is elpusztult. Pissarro Pontoise-ba költözött, itt csatlakozott hozzá Cézanne, s télen-nyáron együtt dolgoztak a szabadban, majd a nyolcvanas évek elején Paul Gauguin is beköltözött hozzájuk.
Pissarro fő motívumai házak, fák, kazlak, a földeken dolgozó parasztok és folyóparti tájak, ekkori képeit határozott formák, erős színek, több emberi alak, rusztikusabb kidolgozás jellemzik. Fiához, Lucienhez írt leveleiből tudjuk, hogy folytonos anyagi gondokkal küzdött, s olykor elégedetlen volt munkáival.
Az atmoszferikus hatások iránti érdeklődése irányította figyelmét a stiláris és technikai kérdésekre,
emiatt fogadta lelkesen Georges Seurat pointilista elméletét. Át is vette ezt a technikát 1886-90 között, bár nem aratott vele sikert. Végül belátta, ezzel a stílussal „lehetetlen, hogy a természet oly véletlenszerű és oly csodálatos hatásaihoz hű legyek”. Eltávolodott Paul Gauguintől is, aki az új, szimbolista mozgalomhoz csatlakozott.
Pissarro 1882-től Osnyban, majd a normandiai Éragny-sur-Epte-ben dolgozott. 1892-ben Durand-Ruel műkereskedő nagy retrospektív kiállítást rendezett műveiből, ezután anyagi helyzete rendeződött, de szembaja miatt már nem tudott a szabadban dolgozni. Párizsi hotelszobák ablakából festette a várost, a hidakat és bulvárokat, éjjel és nappal, napfényben, esőben és ködben, ezek ismét vérbeli impresszionista alkotások. Készített egy sorozatot a roueni Szajna-partról is. Utolsó képeit a látvány frissessége és a technikai szabadság jellemzi. Orvosi műhiba miatt bekövetkezett vérmérgezésben halt meg 1903. november 13-án Párizsban.
1870-ben a porosz-francia háború elől Angliába menekült, itt Monet-vel bejárta az angol múzeumokat, megismerkedett az angol tájképfestéssel. Közös kiállítást terveztek, de a Royal Academy még a párizsi kiállítótermeknél is konzervatívabb volt, s nem fogadta el képeiket. Barátságot kötöttek viszont William Morris-szal, aki a preraffaeliták képviselőjeként az iparművészet terén működött. Pissarro Londonban vette feleségül Julie Vellay-t, anyja korábbi cselédlányát, ekkor már két gyermekük volt, s házasságukból további öt született.
Fél évszázados művészi munkájának eredménye több mint 1600 festmény és csaknem 200 kiváló nyomat, közük újfajta grafikai technikai kísérletei.
Néhány fontosabb képei közül: Az Oise partján, A Val Hermé kertjei, Zöldségeskert, Vörös háztetők, Szomszédok, A falu széle, Ülő parasztasszony, A bazincourti tehénpásztornő, Zúzmara Bazincourtban, Ködös napnyugta.
Ő volt az egyetlen az impresszionisták közt, aki a csoportnak mind a nyolc – 1874-1886 között rendezett – kiállításán részt vett. A fiatalabb művészek – Cézanne, Monet, Renoir, Gauguin – szinte apjuknak tekintették, az impresszionisták doyenjének is nevezik.
Henri Matisse figyelmét – aki már a következő stílusirányzat, a Vadak (Fauves) képviselője volt – ő hívta fel Cézanne festészetére, ezzel előre lendítve annak fejlődését. Egyik korai képe, a La Varenne-de Saint-Hilarie és a fő stílusát jellemző Pont Neuf a budapesti Szépművészeti Múzeumban látható. Fia, Lucien Pissarro szintén jeles festő, a posztimpresszionista irányzat képviselője, Morris követője lett.
