„Az élet élvezete abban rejlik, hogy minden virágból kiszippantsuk a nektárt” – írta a 240 éve született Heinrich von Kleist, a 19. század egyik zseniális, ám tragikusan szomorú életű alakja.
Szerb Antal A világirodalom történetében írt véleménye szerint „Ez a beteg lélek beteg remekműveket írt, borzalmasan nagyszerű alkotásokat”. Nem is olyan rég, tavaly júniusban mutatta be a Petőfi Irodalmi Múzeum egy kiállítása, milyennek látta a magyar irodalmi élet Heinrich von Kleist műveit. A Miért éppen Kleist? tárlat egyszerre kívánt válaszolni életművének magyar fogadtatására és a kortársnál is kortársabbá válásra.
Bernd Heinrich Wilhelm von Kleist előkelő, de elszegényedett porosz nemesi családból származott, felmenői többnyire katonatisztek voltak, 1777. október 18-án született az Odera menti Frankfurtban. Kleist, bár viszolygott a militarista légkörtől, s zabolátlan, szenvedélyes, végletekig érzelmes lelkialkatától távol állt a katonás fegyelem, szintén tiszti pályára lépett. Hét „elvesztegetett, értékes évet” töltött a hadseregben, melynek szigorát némiképp enyhítette, hogy katonatársai között volt néhány irodalombarát, akikkel amolyan önképzőköri formában költészetről, filozófiáról is értekezhetett. 1799-ben azonban végleg elege lett a hadseregből, lemondott hadnagyi rangjáról és beiratkozott a frankfurti egyetemre, ahol filozófiát és matematikát hallgatott. Az egyetemen Kant írásaival találkozva rádöbbent, hogy nincs abszolút érvényű megismerés, s ebbe nem tudott beletörődni. Tanulmányai végeztével egy darabig az ismerős családoknál házitanítóskodott. Így ismerkedett meg élete nagy szerelmével, Wilhelmine von Zegnével, akit először magával ragadott a művelt és szenvedélyes ifjú, ám miután látta, hogy Kleist nem tudja biztosítani számára a polgári életformát, szakított vele.
„Nálamnál jobban senki nem tudja, mi kell a boldogságomhoz” – jelentette ki huszonkét évesen egykori tanárának Kleist. Az idő tájt még nem gondolt arra, hogy nemsokára író lesz.
A szakítás megviselte az amúgy is depresszióra hajló Kleistet, aki előbb Párizsba, majd Svájcba utazott felejteni. Itt írta meg 1803-ban első művét, A Schroffenstein család című tragédiát. Párizsban jelentkezett a francia hadseregbe, de elutasították, ezért Kelet-Poroszországba ment. 1805-ben Königsbergben megpályázott egy köztisztviselői állást a kincstári uradalmak igazgatásánál, de a képzési idő alatt felmondott, s Drezdába utazott, hogy folytassa írói munkáját. Itt a franciák – Napóleon az úr a német városban – kémkedés vádjával letartóztatták, s hat hónapra börtönbe zárták, ekkor készítette el Moliere Amphitryonjának átdolgozását, melyet 1807-ben adtak ki. Szabadulása után Drezdában egy költőkből, festőkből, műpártolókból álló kör tagja lett, folytatta szertelen, bohém életét: hol napokig csak írt, hol meg csak hevert szobájában. Szinte állandóan szerelmes volt, ám a rossz nyelvek szerint soha életében nem volt testi kapcsolata nővel.
1808 különösen termékeny év volt Kleist életében: megjelent mitológiai tárgyú sorstragédiája, a Penthesilea, megírta a Heilbronni Katica avagy a tűzpróba című drámáját, melyet sorra bemutattak a bécsi, grazi és a bambergi színházak. Ugyanebben az évben Goethe közbenjárására és rendezői útmutatásai szerint Weimarban színre vitték Az eltört korsó című vígjátékát, melyet ma is az egyik legjobb klasszikus német vígjátékként tartanak számon, akkor azonban csúfosan megbukott. Ugyancsak 1808 vége felé a valaha franciabarát Kleist megírta a Hermann csatája című drámáját, melyben a németség Napóleon-ellenes összefogására szólított fel.
– „Miért akarod eladni a házad? – kiáltotta az asszony, miközben feldúltan fölállott.
A lócsiszár szelíden mellére vonta s így felelt:
– Mert olyan országban, édes Erzsim, ahol nem védik meg a jogaimat, én nem maradhatok.” (Heinrich von Kleist: Kohlhaas Mihály)
1809-ben Berlinbe költözött, ahol filozófus barátjával, Adam Müllerrel megalapította a Berliner Abendblatter című lapot, amely hat hónap múlva megszűnt. Ezzel Kleist is elvesztette egyetlen biztos anyagi forrását, s életének utolsó éveiben nyomorognia kellett.
Egyre fokozódó magánya és szegénysége ellenére tovább dolgozott, ekkor írta meg prózai műveit, köztük egyik remekművét, a magyarul Kardos László fordításában olvasható, Kohlhaas Mihályt, melynek két kiváló magyar feldolgozása is készült az 1970-es években: Hajnóczy Péter A fűtő című elbeszélése és Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámája. Kleist drámai helyzetekben bővelkedő, lélegzet-elállítóan izgalmas elbeszélése a német parasztháború leverését követő komor évtizedbe viszi az olvasót. Kohlhaas Mihályt, a német lókereskedőt, végletes igazságszeretete állítja szembe az ország hatalmasságaival. Törvénytevő dühében perbe száll Szászország, majd több német fejedelemség uraival, s mint a bosszúállás öldöklő angyala, fegyvert ragad, hogy megtorolja a rajta és szerettein esett súlyos sérelmeket. Ha indítékai mégoly tiszteletreméltóak is, vakmerő és elvakult vállalkozása kérlelhetetlenül sodorja a magányos lázadót a tragikus vég felé.
„Egyáltalán ne várjon sokat az újabb művészettől. A műalkotások a fantázia termékei, a mai kultúra pedig egészen afelé tart, hogy egyre tágabb terepet biztosítson az értelemnek, vagyis egyre jobban szűkítse a képzelőerő terepét” – írta Adolfine von Werdecknek.
Élete utolsó évében írta meg legkiforrottabb darabját, a Homburg hercege című történelmi drámát, melyet csak tíz évvel halála után, 1821-ben adtak ki. A brandenburgi fejedelem hadban áll a svédekkel. És a brandenburgi fejedelem talán kissé hadban áll Homburg herceggel is. Homburg hercege hadban áll az élettel, a valósággal és a saját gondolataival. Ahogy sokan mások ebben a sokszínű drámában. Kleist drámája azok közé a mélyen átélhető művek közé tartozik, melyek az izzó történet mögött megmutatják a lélek titokzatos, szenvedélyesen örvénylő útjait. Emelkedettesége a tragikumában van, életereje egy hamar kihúnyó csillag fényében rejlik. A halálfélelem iszonyata és a halál önkéntes elfogadása közti végtelen pillanatot nagyítja ki Kleist, s úgy tűnik – akár a harcmezőn – ezen a terepen is otthon van.
Az anyagi nehézségek, a depressziós időszakok, az el nem ismertség végleg kiábrándították az életből. Ekkor ismerkedett meg egy gyógyíthatatlan rákos beteg nővel, Henriette Vogellal, aki rábeszélte az írót, hogy kövessenek el együtt öngyilkosságot. 1811. november 21-én a Berlin melletti Wannsee partján Kleist mellbe lőtte Henriettet, majd szájába vette a pisztolyt, s végzett magával is.
Kleist megítélése irodalomtörténeti szempontból nem egyértelmű: akadnak, akik a klasszicizmus és a romantika közti átmenethez sorolják, ugyanakkor vannak művészetének a realizmust előlegező vonásai is. Az azonban biztos, hogy életében nem ismerték fel írói nagyságát, művei nem arattak nagy sikert, írói teljesítményét csak a XX. században kezdték méltányolni. Dosztojevszkijhez hasonlították, ősét látta benne Kafka és az expresszionizmus, tanulmányt írt róla Thomas Mann, Stefan Zweig és Aragon, darabjait pedig napjainkban is gyakran műsorukra tűzik a színházak.
