„Nem tudhatod mi elég, míg nem ismered azt, ami több az elégnél.” 260 éve született William Blake angol költő, festő, rézmetsző.
WILLIAM BLAKE: A PÁSZTOR
Milyen édes a pásztori sors!
Bolyong, mig az égen a Nap;
Ballagjon a nyája után,
Dicsérje az égi Urat.
A kis ártatlan bari szól,
Anyabirka válasza kel;
Tudják, a közelben az őr,
Aki békéjükre ügyel.
(Weöres Sándor)
Kispolgári család sarja volt, 1757. november 28-án született Londonban, ahol 3 év kivételével egész életében élt. Tízéves korától festeni tanult, majd egy rézmetsző inasa lett, aki mellett kitanulta a mesterséget. A Királyi Akadémián végzett tanulmányai után kiadóknak készített metszeteket és akvarelleket is.
Kora gyermekkorától igen erős hajlama volt a miszticizmusra, látomásai voltak, angyalok és szellemek látogatták, köszönt az utcán elhaladó Szent Pálnak, társalgott Szűz Máriával és Gábriel arkangyallal. Ez a misztikus elragadtatás, a látomások ihlették művészetét, s általuk egy sajátos, az őskereszténység szemléletéhez visszatérő magánmitológiát hozott létre.
1782-ben feleségül vett egy szegény analfabéta lányt, akit írni, olvasni és festeni tanított, s aki nemcsak az életben, hanem a munkában is hűséges társa lett. Első verseskötete, 12 és 20 éves kora közt írt műveivel 1783-ban jelent meg. 1784-ben bátyjával nyomdát hozott létre, amely azonban néhány évig működött. Ekkor kezdte alkalmazni az „illuminált nyomtatás” módszerét, s későbbi köteteit is így publikálta. E színes nyomtatással készült első remekműve, Az ártatlanság dalai, amelyet hamarosan követett A tapasztalás dalai című kötete, „az emberi lét két ellentétes állapotának bemutatása”. Ez utóbbi kötet csodálatos és izgalmas verse a Tigris, amelyet magyarra Kosztolányi és Szabó Lőrinc is lefordított. A rövid terjedelmű, egyszerű nyelvezetű és formájú versek mellett ebben az időszakban Blake már elbeszélő költeményekkel is próbálkozott, a hosszú, rímtelen sor fő versformája lett. A Menny és a Pokol Házassága című munkája egyes kritikák szerint legjobb műve, a gondolati összhang és humora miatt.
1793 és 1800 között Blake-ék London Lambeth negyedében éltek, s e korszakban keletkeztek az úgynevezett Próféciák (Amerika, Európa, Albion leányainak látomásai, Urizen könyve, Ahania könyve, Los éneke), amelyek széles, szabad ritmusokban saját mitológiáját mondják el: a kozmoszban, a történelemben, az emberi lélekben vívnak hősi csatát az értelem, a képzelet, a lázadás erői. Színes és látványos képek, különös hangzású, kelta, görög, bibliai istennevek jellemzik műveit. Elvet minden dogmatikus kényszert, merev hittételt, lázad a konvencionális erkölcs ellen, hitet tesz a szabad szerelem mellett. Ez utóbbi azért is érdekes, mert feleségével harmonikus és puritán házasságban éltek, s Blake-től idegen volt mindenfajta kicsapongás, csak a képzeletnek engedett szabad utat életében és művészetében is.
1800 és 1803 között egy Hayley nevű földbirtokos meghívására Blake-ék Felphamben éltek. A kiruccanás nem sikerült túl jól: Blake felesége megbetegedett, Blake-et pedig egy garázda katona felségsértéssel vádolta meg. A bíróság végül felmentette, s így visszaköltöztek Londonba. 1804-ben fejezte be nagyszabású művét Vala, avagy a négy Zoa címmel, amelyben az élet négy alapvető energiájának küzdelmét írja le bonyolult mitológiai keretben.
WILLIAM BLAKE: ÉN KEDVES RÓZSAFÁM
Virág, felém ágaskodóban,
Május-szépe, kinálta magát;
„Van egy kedves Rózsafám”, szóltam,
S nem kellett a drága virág.
Akkor kedves Fácskámhoz mentem:
Őrzöm napon, éjjelen is;
De a féltékeny elfordult menten,
S gyönyöröm ma csupán a tövis.
(Gergely Ágnes)
Az 1803 és 1820 közötti időszak életének nyomorúságos időszaka volt: nehezen tudott munkát szerezni, az 1809-ben rendezett kiállítása teljes kudarc volt. Ekkor született két, nagy erejű epikai műve, a Milton, amelyben saját megvilágosodását írta le, és a Jeruzsálem, amely végső objektív látomása a mindenségben ható erőkről.
1820 élete jobbra fordult, amikor egy Linnell nevű festő személyében bőkezű patrónusra talált, s egy kisebb művészcsoport is alakult körülötte. Ekkor már inkább csak a festészetnek szentelte idejét, Linnell megbízására elkészült a Jób könyve ihlette akvarellsorozat, majd Dante Isteni színjátékának illusztrálására kérték fel.
Betegen is ezen dolgozott, amikor 1827. augusztus 12-én meghalt. Jeltelen sírba temették a Bunhill Fieldsben. Wordsworth írta róla: „E szegény ember kétségkívül őrült volt, de ebben az őrületben is volt valami, ami érdekesebb Lord Byron vagy Walter Scott minden józanságánál.”
„Blake az a költő, akivel minden szóról szóra történt – írja Szerb Antal. – A költő, „wie és im Buche steht”. Más költő is beszél ihletről, amikor úgy érzi, mintha valaki diktálná, mit írjon – Blake néven tudta nevezni a szellemeket, kiknek sugallatára gördítette elő profetikus könyveinek végtelen sorait. Más költő is beszél látomásokról, melyek felvonulnak lelki szemei előtt – de míg más költő mindig tudja, hogy a látomások játékos fantázia szülöttei, Blake számára a valóságnál sokkal több objektív realitása van a vízióknak, melyek megelevenítik előtte a halottakat, lejátszatják égbe nyúló panorámákban a Teremtés titkait, és felépítik előtte London kövein az új Jeruzsálemet, a mennyeit. Más költő is beszél arról, hogy kortársai nem értik meg, és csak száz év múlva fogják felismerni igazi nagyságát, de ilyen teljes mértékben ez még senkivel sem esett meg, mint vele: kiről kortársai jóformán azt sem tudták, hogy verseket ír (mert ha látták volna is verseit, azt hitték volna, hogy regény), és a múlt századból való lexikonok csak mint rézmetszőről emlékeznek meg róla – s ma népszerű amerikai kiadások borítékai hirdetik, hogy „nélküle a költők számára fenntartott polc határozottan tökéletlen”.
Ő volt a legkülöncebb a különcök nemzetének sok különc költője közt. Minden, ami vele összefügg, egészen különös; a vele foglalkozónak sajátos atmoszférában kell hazatalálnia, mintha a kristályszobában volna, melyről egyik verse szól, és „egy másik Angliát látna, másik Londont, Towerjével, másik Temzét és más dombokat, más, kedves surreyi bokrokat”, egy másik világot, mely Blake szerint az egyedül igazi világ.”
