„Mint vendég lépett be a Nyugatba, s aztán mindegyre nélkülözhetetlenebbé vált számunkra, akiket fűtött az elégedetlenség, és lelkesítettek hivatásunk lehetőségei” – írta Kassák Lajos a 20. századi magyar kritika és irodalomtörténet-írás kiemelkedő alakjáról, Schöpflin Aladárról.
Schöpflin Aladár Kossuth-díjas író, kritikus, irodalomtörténész, műfordító, akadémikus 1872. október 4-én született a Nyitra vármegyei Manigán. Pozsonyban járt középiskolába, és itt végezte evangélikus teológiai tanulmányait. 1894-ben a budapesti egyetemen hallgatott filozófiát. 1898-ban, 26 évesen már a Vasárnapi Újság segédszerkesztője, 1902-től a lap irodalmi rovatának szerkesztője és vezető irodalomkritikusa volt, egyben számos irodalmi, történelmi és társadalmi témájú cikk szerzője.
Amikor 1908-ban megjelent a Nyugat, a 20. századi magyar irodalom meghatározó, korszakos jelentőségű folyóirata, rögtön közölte Schöpflin írását, s azután is szinte nem volt olyan szám, amelyben ne jelent volna meg tőle tanulmány vagy recenzió.
Schöpflin mint a Nyugat kritikusa elemezte és értékelte a folyóirat első nemzedékének képviselőit, színvonalas tanulmányokat jelentetett meg Petőfi, Arany és Babits költészetéről, közreadta kiváló Mikszáth-monográfiáját. Komoly szerepe volt Ady Endre, Móricz Zsigmond és mások elismertetésében. Igényes arcképvázlatot készített a világirodalom klasszikusairól, Schillerről, Victor Hugóról, Zoláról.
Kritikusi és irodalmi érdeklődése kiterjedt a századelő fiatal tehetségeinek munkáira is: teret adott a lapban Juhász Gyula és Kosztolányi verseinek csakúgy, mint Kaffka Margit és Krúdy Gyula regényeinek, novelláinak.
Az 1910-es években a Nyugatban megjelent esszéit és tanulmányait foglalta össze Schöpflin a Magyar Írók, valamint az Irodalmi arcképek és tollrajzok című kötetekben 1917-ben. Személyes- és olvasmányélményeit az Írók, könyvek, emlékek című művében tette közzé (1925). A magyar irodalom története a XX. században című munkája a kor irodalmának első, tudományos igényű összefoglalása, melyben átfogó képet ad a 19. század végének és a 20. század elejének magyar irodalmáról, egyebek mellett a Nyugat szerepéről, s a folyóirat körül kibontakozó irodalmi mozgalom jelentőségéről. Schöpflin mint szépíró is sikereket aratott (A pirosruhás nő – 1921; Balatoni tragédia – 1927; Vihar az akváriumban – 1939), de jelentős műfordítói munkássága is: számos angol, francia és német szerző művét fordította magyarra.
Szerkesztésében jelent meg 1929-ben a Magyar Színművészeti Lexikon. 1918-ban Schöpflint a forradalmi írókat összefogó Vörösmarty Akadémia főtitkárává választották. A későbbiekben vezette a Szózat című napilap irodalmi rovatát, s egyik szervezője volt az 1926-ban létrehozott Magyar PEN Klubnak.
Munkássága elismeréseként két ízben – 1929-ben és 1936-ban – Baumgarten-díjjal tüntették ki. Babits halála után, 1941-től az ő irányításával folytatta működését a díj kuratóriuma. Ugyanebben az évben Illyés Gyula mellett társszerkesztője volt a Nyugat utódjának, a Magyar Csillagnak.
„Schöpflinnek volt az ujja, begyében, vagy a retináján, vagy a dobhártyája mögött, egy rejtélyes kis mérőműszere, egy ultra-geigerkamrája, amilyen senkinek nincs, és amibe millió és millió olvasó százezerféle érzékenysége volt beépítve. Ha ő bólintott, hogy jó a könyv, a darab, az életmű, akkor jöhetnek a csillogó esszéisták, akik aztán már sokkal részletesebben, hosszabban, elegánsabban ki tudják fejteni, hogy miért is jó, hogyan jó, mennyire jó, mire jó. Schöpflin, szép, bajuszos fejével, peckes tartásával inkább lehetett volna egy Nobel-díjas litván természetkutató, vagy egy dalmát kézműves-mester, vagy egy magyar alispán, és olyan száraz volt, mint egy árvaszéki ülnök. A szövegei is szárazak, színtelenek voltak. Az egyenessége átlátszó.” (Ottlik Géza)
Schöpflin Aladár 1948-ban tiszteletbeli tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának, a Kossuth-díjjal 1949-ben tüntették ki. Budapesten halt meg 1950. augusztus 8-án.
