„Egy könyvben csak az számít, ami a könyvben benne van. Nem számít, hogy én mit mondok róla, csak az számít, amit az olvasó ott talál, csak az létezik, ami ezen a téglalapon van, amiből az következik, hogy az olvasás is játék.” 75 éves lenne Esterházy Péter Kossuth-díjas író, a kortárs magyar prózairodalom egyik legjelentősebb alakja.
„Kaland. Közkeletű klisé, hogy a Duna összeköti az országokat. És én akkor e klisét komolyan veszem. Es valóban felutaztam Donaueschingenbe, és végigutaztam a Dunát. Ami létrejött, az nem egy utazókönyv lett, hanem fikció, regény. Én ezekkel a közép- és kelet-európai klisékkel dolgozom.” (Esterházy Péter: Én és a keresőfák)
A magyar történelemben fontos szerepet játszó Esterházy család fraknói grófi alágának leszármazottja. Nagyapja, Esterházy Móric 1917-ben rövid ideig miniszterelnök volt, édesapja, Esterházy Mátyás fordítóként dolgozott. Az író születése után nem sokkal a családot a Heves megyei Hortra telepítették ki.
Esterházy Péter 1950. április 14-én Budapesten született. Az 1956-os forradalom után nagyapja elhagyta Magyarországot, ám az író szülei az itthon maradás mellett döntöttek. Az úgynevezett osztályharc ostoba és bántó megkülönböztetéseit főként az általános iskolában szenvedte el, majd a Budapesti Piarista Gimnáziumba kerülve egészen másfajta szemlélettel találkozott. Egy ironikus megjegyzése szerint: „az egyetlen dolog, amit hiányoltam a gimnáziumban, hogy nem voltak lányok.”
„egy másodpercig sem voltam matematikus”
Az 1968-as érettségit követően az ELTE matematika szakos hallgatója lett, 1974-ben Optimum Binary Search Trees címmel írta meg szakdolgozatát. Egyetemi diplomája megszerzése után a Kohó- és Gépipari Minisztérium Számítástechnikai Intézetében dolgozott számítástechnikai rendszerszervezőként., 1978-tól az írást tekintette főfoglalkozásának, 1993-ban lett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.
„Oktondiság. Megváltozott az irodalom helyzete. A diktatúrában nagyon nagy jelentősége van a sorok közti utalásoknak. Minthogy nem lehet szabadon beszélni, ezért az ember szabadon hallgat. A diktatúra irodalma mindig emlékezteti az olvasót az elveszett szabadságra. A „nem diktatúra” irodalma is a szabadságra emlékezteti, de minthogy nincsenek politikai határok, ezért a sorok közti utalások megszűnnek. Tehát másképp kellett írni 1990 után, mert megszűnt ez a politikai kontextus. Én nem jutottam a gondolkodással semmire, ezért tudok könyveket írni. Ha majd bölcs leszek, akkor nem írok könyveket, hanem imádkozni fogok. Ha meg hülye leszek, akkor nem tudom, mit fogok csinálni. De akkor talán már nem kell csinálni semmit, csak lenni, mint egy darab kő vagy Weöres-verssor.” (Esterházy Péter: Én és a keresőfák)
Két első kötetében, a Fancsikó és Pinta (1976), valamint a Pápai vizeken ne kalózkodj (1977) című elbeszélésfüzérekben az újszerű, szokatlan nyelv mellett felhasználta a magyar irodalom anekdotikus hagyományait is.
Első nagy sikerét az 1979-ben megjelent Termelési-regény (kisssregény) című művével aratta. A szocreál termelési regény paródiája az önmegértést-önértelmezést boncolgató elbeszélésmód egyik alapszövegévé vált újabb prózairodalmunkban. Ebben az időben nagy feltűnést keltett nem mindennapi gesztusával: Ottlik Géza 70. születésnapjára az Iskola a határon című regényt kézírással egyetlen rajzlapra másolta le.
A nyolcvanas évek elejétől évente jelentek meg kisregényei – Függő, Ki szavatol a lady biztonságáért?, Fuharosok, Kis Magyar Pornográfia, Daisy, A szív segédigéi -, amelyek folyóiratokban megjelent szövegekkel kiegészítve, Bevezetés a szépirodalomba címmel egy könyvvé rendeződtek.
1987-ben nagy sikert aratott Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk című regénye, amelynek főhőse, Weöres Sándor Psychéjének modern utóda ékes 17. századi nyelven adta elő napjainkban játszódó szerelmi történetét. Későbbi „nő-tárgyú” könyvei (Hrabal könyve, Egy nő) arról tanúskodnak, hogy írójuk hihetetlen beleérzéssel térképezi fel és tárja olvasói elé a nőiség lényegét, finom árnyalatait.
„Játszás a szóval. Nekem nincsen másom, csak a szavaim, muszáj jó viszonyban lennem velük. Mindent a szavakból építek föl, még a saját apámat is a szavakból építem föl, vagy az anyámat, vagy az érzelmeimet, a szerelmeimet. De ez nem valami különleges dolog, szerintem minden író így van evvel. Ez azt jelenti, hogy az író, mondjuk így, a világ vagy az élet problémáit mindig a nyelv felől gondolja meg. Ezért különbözik a beszéde a tanárétól vagy a tudós beszédét ől vagy a Pap beszédétől. Ennyiből áll az irodalom. Az igaz, hogy a normális ember a szavakat valamire használja, valami gyakorlati dologra, gondol valamit, és ebből csinál egy mondatot: „Jó napot kívánok!” „Kérek egy kiló krumplit!” Az író viszonya egész más a szavakhoz. A szavakat nem használja, hanem együtt él velük. Ez az együttélés olyan, mint minden együttélés. Tudják, milyen egy együttélés: van benne jó, meg van benne rossz. Mindenesetre valami egyenrangú helyzet van. Az író nem ura a szónak, nem is szolgálója, hanem valami furcsa szimbiózisban van vele. Ami meg a játékot illeti, a játék nem valami komolytalan dolog. Szokták mondani, hogy a gyerekek játszanak csak. Én ugyanilyen játéknak tekintem a matematikát is, tehát a matematikát, a futballt és az írást egyforma dolognak tartom. A játék az azt jelenti, hogy van egy külön világ, amelyben külön törvények vannak. Például a futballpályán az a törvény, hogy nem lehet kézzel megfognia labdát. Egy templomban meg lehet kézzel fognia labdát. A futballpályán nem kell tisztelni az atyánkat, a futball nem rendelkezik arról, hogy a szüleinket tisztelni kell. Egy algebrai térben nincs megadva, hogy mit kell csinálni, ha fája fejem, hanem csak az van megadva, hogy a-t és b-t hogyan kell összeadni egymással. Egy könyvben csak az számít, ami a könyvben benne van. Nem számít, hogy én mit mondok róla, csak az számít, amit az olvasó ott talál, csak az létezik, ami ezen a téglalapon van, amiből az következik, hogy az olvasás is játék.” (Esterházy Péter: Én és a keresőfák)
1988-ban jelent meg irodalmi tanulmányainak első kötete A kitömött hattyú címmel, később publicisztikáiból több kötetet is összeállított. 1993-ban Szebeni András fotóművésszel közös könyve volt A vajszínű árnyalat. Nagy siker volt Harmonia caelestis című fikciós családi krónikája, majd a Javított kiadás, amelyben saját ironikus-indulatos megjegyzéseivel adta közre apja ügynöki jelentéseinek egyes részleteit. Futballkönyvei (Utazás a tizenhatos mélyére, Semmi művészet) is nagy népszerűségnek örvendenek, utóbbit 2009-ben az év legjobb futballkönyvének választotta a Német Futballkultúra Akadémia.
2010-ben jelent meg Esti című kötete, amelyben Kosztolányi Dezső Esti Kornél-novelláit írta tovább „esterházyul”. 2013-ban publikálta Egyszerű történet vessző száz oldal című regényét, amely a 17. századba kalauzolja olvasóját. A művet 2014-ben Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat címmel folytatta, az 1950-es évek Magyarországán játszódó családregényt tragikusabb, komolyabb hangvétel jellemzi, mint az előzményt. 2015-ben jelent meg Szüts Miklós festőművésszel közös kötete, A bűnös, valamint Az évek iszkolása című, Marianna D. Birnbaummal készült beszélgetős könyve. 2015 nyarán az ő szövegére készült el Eötvös Péter Halleluja című oratóriuma.
2015 októberében az Élet és Irodalomban a göteborgi könyvvásárra írt levelében nyilvánosságra hozta, hogy hasnyálmirigyrákja van. Betegségéről írt Hasnyálmirigynaplója a 2016-os könyvhétre jelent meg, amelyet az író nyitott meg június 9-én. Nem sokkal később, július 14-én Budapesten elhunyt. Gannán temették el, az Esterházy-mauzóleumban, katolikus szertartás szerint Várszegi Asztrik pannonhalmi apát búcsúztatta.
Drámaíróként is jelentőset alkotott
Színpadon is játszották Rubens és a nemeuklideszi asszonyok, Harminchárom változat Haydn-koponyára és Én vagyok a Te című darabjait. 2015-ben Mercedes Benz című történelmi revüjével nyílt meg Budapesten a Tesla Teátrum. Műveiből több film is készült (Idő van, Tiszta Amerika, Anna filmje, Érzékek iskolája).
Könyvei szinte a világ minden nagyobb nyelvén olvashatók. Tagja volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának és a Berlini Művészeti Akadémiának.
„Egyszerűség. De azért nem ilyen veszélyesek a szövegek. Azt szoktam mondani, hogy én többnyire egy egyszerű történetet akarok elmesélni, mondjuk A szív segédigében azt, hogy valakinek meghalt az édesanyja, és ez kibírhatatlan és fölháborító. Ez nem valami eredeti történet, de megvan az az előnye, hogy mindenki ismeri. Mert csak olyan történetet lehet elmesélni, amit mindenki ismer, csak újramesélni lehet. Az Egy nőben azt a történetet akartam elmesélni, hogy milyen furcsa dolog egy nővel élni egy egész életen át, hogy milyen fantasztikus dolog ez, és milyen rémületes. Nem természetes dolog, hogy két ember egész életében olyan közel van egymáshoz, miközben nem tudom elképzelni, hogy ez másképp legyen. A Hahn-Hahn grófnőben meg azt akartam elmesélni, hogy milyen volna az, ha még tudnánk utazók lenni, és nem csak turisták, olyanok, minta birkák. Mindig van egy egyszer ű történet, amit egyszerűen el akarok mesélni, és akkor aztán ez nekem nem sikerül. Ezek az én könyveim.” (Esterházy Péter: Én és a keresőfák)
Több rangos elismerésben is részesült
1996-ban „a magyar prózát leleményesen és sokoldalúan megújító munkásságáért” Kossuth-díjat kapott, 1999-ben az Európai Irodalom Osztrák Állami Díjat vehette át. 2001-ben Márai Sándor-díjas lett, ebben az évben a Harmonia caelestisért megkapta a 2000. év legjobb szépirodalmi alkotásának járó Magyar Irodalmi Díjat. 2002-ben Herder-díjjal tüntették ki, emellett a Közép-európai Irodalmi és Kulturális Társaság (CET) irodalmi díját is neki ítélték. 2004-ben megkapta a Német Könyvkereskedelem Békedíját, az egyik legrangosabb német irodalmi kitüntetést. 2006-ban Prima Primissima díjjal, 2009-ben az osztrák kulturális minisztérium Manes Sperber-díjával tüntették ki, és Budapest díszpolgárává választották. 2010-ben megkapta a román kulturális érdemrend legmagasabb, parancsnoki fokozatát, valamint a Nemzetközi Masi-díjat, 2011-ben Esti című kötetéért az AEGON Művészeti Díjat, 2013-ban pedig a Premio Mondello nemzetközi irodalmi díjat.
Idézetrészletek forrása: Esterházy Péter: Én és a keresőfák, Híd, 2004
