A magyar színház és film meghatározó alakja volt, aki különleges hangjával és természetes játékával generációk számára tette emlékezetessé a klasszikus és kortárs szerepeket. A 95 éve született Avar István pályája a véletlenek és a kitartás találkozásából született.
Avar István nemcsak művészként, hanem emberként is példát adott: életútja azt mutatja, hogy a tehetség mellett a kitartás és a sorsfordító döntések is meghatározó szerepet játszanak egy művész pályájában.
„Mindegyik szerep az volt, amelyiket nagyon szerettem. Például Giordano Bruno alakja Maróti Lajos Az utolsó utáni éjszaka című drámájában, amely csupa filozófia és fizika. Volt jelenetem Szókratésszal és Einsteinnel, és csak a darab végén kellett kimennem a színről. Szegény Básti Lajos játszotta VIII. Kelemen pápát. Fönt ült az emelvényen, én meg sétálgattam előtte halálraítéltként, akinek egy nappal elhalasztották a megégetését. Bástinak szüksége volt a súgóra, figyelte a száját. Ha ki akartam tolni vele, mert valamiért haragudtam rá, szépen beálltam kettejük közé. A botjával koppantott ilyenkor dühében, és villámlott a szeme.”
A bányától a színpadig
Avar István 1931. március 20-án született Egercsehiben. Fiatalon korán szembesült a felelősséggel: mindössze tizennégy évesen bányászként dolgozott, miközben hadifogságba esett apját helyettesítette a családban.
Eredetileg nem készült színésznek, inkább a papi hivatás vonzotta. A fordulatot az hozta, amikor amatőr színjátszó társai biztatására Budapestre utazott, és felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára – ahová első próbálkozásra felvették. Tanulmányait 1954-ben fejezte be.
Pályáját Pécsett kezdte, és később is úgy emlékezett vissza erre az időszakra, mint élete egyik legmeghatározóbb korszakára. Sokféle szerepben kipróbálhatta magát, az operettől a tragédiáig, miközben már filmszerepeket is kapott.
Bár korán hívták a Nemzeti Színházhoz, végül a Madách Színház társulatához szerződött. Később mégis visszatért a Nemzetihez, majd pályája végén ismét a Madách Színház meghatározó művésze lett, és a Pesti Magyar Színház színpadán is fellépett.
Nagy szerepek, emlékezetes alakítások
Erőteljes orgánuma és visszafogott, mégis kifejező játéka révén a magyar színjátszás kiemelkedő alakjává vált. A klasszikus és modern drámairodalom számos jelentős szerepét formálta meg.
Játszotta többek között Victor Hugo, Tennessee Williams, Nyikolaj Gogol, William Shakespeare és Márai Sándor műveinek karaktereit, és olyan alakításokkal vált emlékezetessé, mint Stanley A vágy villamosa című darabban vagy Henrik A gyertyák csonkig égnek színpadi változatában.
A színház mellett a filmvásznon és a televízióban is maradandót alkotott: számos magyar film és tévéjáték főszereplőjeként vált ismertté.
Később a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanáraként adta tovább tudását, ahol színpadi beszédet oktatott, majd tanszékvezetőként is dolgozott. Emellett a közéletben is szerepet vállalt: országgyűlési képviselőként a kulturális bizottság munkájában vett részt.
Művészi munkáját 1963-ban és 1969-ben Jászai Mari-díjjal, 1975-ben Kossuth-díjjal ismerték el. A kiváló művész címet 1980-ban nyerte el, 2001-ben, Sinkovits Imre halála után a nemzet színészévé választották. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal 2007-ben kapta meg. 2010-ben a Táncsics Alapítvány életműdíját vehette át, 2011-ben Kállai Ferenc-életműdíjat kapott.
Felesége, Gyapay Ivett megismerkedésükkor pécsi színésznő volt. „Eleinte a nejem visszavágyott a színpadra – árulta el Avar István egy interjú során. – Évtizedekig játszhatott volna Pécsett, csinos és szép volt, jó szubrettként remekül táncolt. De ha én Pesten vagyok, ő vidéken, akkor lőttek a házasságunknak. Sokat köszönhetek neki. Nemcsak a nyugalmat biztosította, hanem afféle titkáromként az időmet is beosztotta.”
Élete utolsó éveiben egészségi okok miatt ritkábban lépett színpadra, de több mint fél évszázados pályája így is meghatározó része maradt a magyar kulturális emlékezetnek.
