„A történetek elbeszélő ereje nagyon erős. A könyveim a szórakoztató irodalom része. Nem a Moby Dick stílusában írok, az egy egészen más folyamat lenne, és teljesen különbözne az egyszerű, cselekmény-orientált történeteimtől” – James Patterson évente nyolc könyvet ír, krimik, rémtörténetek és népszerű gyermekkönyvek egyaránt szerepelnek a repertoárjában.
A Forbes magazin 2010-es összesítése szerint 2009-ben a legtöbbet kereső író, 70 millió dollár bevétellel, James Patterson volt. Az amerikai szerző a maga 16 milliárd forintnak megfelelő honoráriumával olyan nagyágyúkat utasított maga mögé, mint Stephenie Meyer és Stephen King. Jól mutatja, hogy milyen erős mezőnyről van szó, ha hozzátesszük, hogy J. K. Rowling a maga 10 millió dollárjával akkor csak a tizedik helyre került – igaz, neki abban az évben nem jelent meg új könyve.
Persze a hatvanöt éves Patterson sem multimilliárdosként indult a pályán, sőt. Karrierjének alakulása reménnyel töltheti el a szárnyukat próbálgató kezdő írókat. Első kéziratát ugyanis tucatnál is több kiadó dobta vissza, míg végül a neves Little, Brown mégis látott fantáziát a krimiben. A helyi politikus meggyilkolásának körülményeit felderítő újságíró története a hetvenes évek elején 8500 dollárt ért. Az akkoriban a New York-i reklámszakmában tevékenykedő Patterson hihetetlenül boldog volt, hiszen hirtelen egy olyan kiadó szerzői között találta magát, amelyik egyebek mellett Salinger Zabhegyezőjét is megjelenteti. A Little, Brown számára kitűnő befektetésnek bizonyult ez a 8500 dollár, mert napjainkban állítólag az egész kiadócsoport bevételeinek 30 százalékát Patterson kötetei biztosítják. Hogy ez mit jelent, azt akkor mérhetjük fel igazán, ha tudjuk, hogy 2010-ben James Patterson tizenhét új könyvre szóló, és egyes hírek szerint 150 millió dollárt érő szerződést írt alá.
Bár a szerző első kötete megnyerte a nagy presztízsű Edgardíjat, az amerikai álom Patterson számára nem valósult meg egy csapásra: az igazi áttörésre egészen 1993-ig, az És jött a pók… című thrillerig kellett várni. Az egyetemen angol szakon diplomázó Patterson ekkorra már eltávolodott az első könyvét jellemző, Raymond Chandlert idéző és a kritikusok által elismert irodalmibb stílustól, és rátalált saját hangjára. A bombasikerű új thriller főszereplője Alex Cross washingtoni törvényszéki pszichológus, aki egy szenátor elrabolt lányának ügyében nyomoz. Fordulatos cselekmény, szex, árulás és jó sok erőszak – mindez önmagában nem emelné ki a könyvet a műfaj hasonló darabjai közül, és nem indokolná az óriási sikert, Patterson azonban nagyon hitt benne, illetve abban, hogy megfelelő reklámmal hatalmas felhajtást lehetne generálni a könyv körül. Ötletéért azonban, miszerint a könyvet agres? szív televíziós kampányban kellene népszerűsíteni, nem igazán lelkesedtek a kiadó döntéshozói. Mindez mégsem tántorította el a szerzőt, aki végül maga írta meg és finanszírozta a reklámfilmet. A végeredményt látva aztán a Little, Brown beszállt a költségekbe, és a hirdetés heteken át ment a tévében. A hatás nem is maradt el: az És jött a pók… a New York Times bestsellerlistájának 9. helyén debütált, és a mai napig több mint 5 millió példány kelt el belőle. Később Morgan Freeman főszereplésével film is készült a regényből A pók hálójában címmel.
Sok szerző egyszerűen megírja a könyvét, majd hátradől, és nézi, hogy a kiadó mit hoz ki belőle. Vagy ha szeretnének is beleszólni ebbe-abba, a kiadó munkatársai könnyűszerrel leszerelik és távol tartják őket a könyv kiadásával kapcsolatos stratégiai döntésektől. Patterson véleményét azonban a történtek után nem lehetett figyelmen kívül hagyni, és ő a mai napig lelkesen veszi ki részét az általa komplex egésznek tekintett szerkesztőségi munkából.
Szorgalmára amúgy nemcsak a kiadójának nem lehet panasza rá, hanem az olvasóknak sem, hiszen a tervek szerint 2013-ig tizenhét új könyve jelenik meg. Döbbenetesen nagy szám. A Lufthansa Magazin riporterének kérdésére, miszerint pihen-e egyáltalán, Patterson egyszerűen azt válaszolta, hogy az ő filozófiája az: dolgozni és játszani keményen kell, aludni pedig mélyen. Persze az ember hajlamos a szkepticizmusra, amikor mindez egy több mint 17 millió dollárt érő Florida Beach-i villában hangzik el, ahol az óceán hullámai a kert végét nyaldossák. A titok egyik nyitja azonban tényleg az lehet, hogy az igazán gazdag emberek egyszerűen képtelenek leállni, és hátradőlve élvezni hatalmas vagyonuk minden áldását. Patterson ma is mindennap fél hatkor kel, és reggel hétig ír. Ezután másfél órán át golfozik, aztán újra ír, majd megebédel, és folytatja a munkát hatig. Minden egyes nap. Hétvégén is.
Rendben, gondolhatnánk, de akkor sem lehet ilyen mennyiségben jó színvonalon gyártani az újabb és újabb könyveket. Pattersonnak azonban, úgy tűnik, sikerül. Igaz, nem egyedül dolgozik, hanem csapatban. Na, most lelepleződött! – kiálthatnánk fel elégedetten. A regényeit már nem is ő írja, csak a nevét adja a tehetséges fiatal írók munkáihoz! A helyzet azonban jóval összetettebb ennél.
De lássuk, hogyan is kezdődött a „társszerzők korszaka.” Amint megvetette lábát a thrillerek piacán, Patterson elhatározta, hogy évente több könyvet szeretne megjelentetni. A kiadói szakemberek persze tartottak attól, hogy a kötetek egymás elől veszik majd el a vásárlókat, és végső soron „felzabálják” egymást. Az eredmény azonban ezúttal is Pattersont igazolta: az eladások nőttek, és ami ennél is fontosabb, ezzel együtt nőtt a szerző ismertsége is. Amikor aztán Patterson felvetette, hogy társszerzőkkel dolgozna együtt, ismét a szívükhöz kaptak a Little, Brown sokat tapasztalt szakértői, mondván, egy ilyen húzás ártana Patterson hírnevének. Való igaz, a szerzőt tényleg sokan kritizálják azért, mert ipari termelésre hasonlító módon gyártja az újabb és újabb regényeket, ám a rajongók ragaszkodása és a kötetek fogyása őt igazolja. Ennek ellenére a társszerzők kérdése a mai napig érzékeny téma Patterson számára: „Hadd tisztázzak valamit. Minden könyvet, amin rajta van a nevem, én írtam. Azokat is, amelyeken másvalakivel együtt dolgoztam” – jelentette ki.
Hogyan is kell elképzelnünk ezt a közös munkát? Patterson részben vezető producer, részben vezető író. Ő találja ki a cselekményt, és kézzel megírja a történetek részletes vázlatát, amit aztán az asszisztense legépel. Ez a vázlat akár százoldalas is lehet. Aztán a szerzőtársak – Patterson négy-öt állandó emberrel dolgozik együtt – segítenek kitölteni ezt a vázat: kiegészítik a dialógusokat, az akciót és a hátteret. Az anyagot elküldik Pattersonnak, aki elolvassa, átírja, javításokat kér, s végül így áll össze egésszé a sztori, amely Pattersonmű: „Végeredményben én felelek a könyv hangvételéért, cselekményéért.”
Mivel párhuzamosan több könyvön is dolgozik, az íróasztalán stószokban állnak a különböző kéziratkezdemények. Ennyi eltérő történet és karakter fejben tartása már-már művészet. „Ezek a sorozatok és szereplők nagyon fontos részei az életemnek – nyilatkozta Patterson. – A családom, azaz a feleségem, Susan, és a fiam, Jack, ők azok akikkel többet törődöm. Bizonyos értelemben azonban úgy érzem, a regényeim szereplői a családom részét képezik; én keltettem életre őket, én találtam ki a családjukat, a barátaikat, a személyiségüket. Az egész nagyon személyes. Ezért nem keverem őket ös? sze egymással.” Pedig igazán lenne mibe belezavarodni, hiszen egy idő után Patterson újabb kihívásokat keresett, és ma már nemcsak thrillereket ír, hanem számára teljesen új műfajban, az ifjúsági regények területén is sikert sikerre halmoz.
James Patterson Guinesscsúcstartó is: ötvenegy könyve került fel a New York Times bestsellerlistájára, s ebből harmincöt egyenesen az első helyen debütált. Vajon rombolja-e az ehhez hasonló siker a személyiséget? Milyen ember lehet James Patterson? A New York Times újságírója szerint a szerző udvarias, visszafogott, de tiszteletet parancsoló, s sokkal inkább professzionális hirdetési szakember, mint nyugdíjba készülő író. Bár a könyvespolcán a kortárs krimik mellett olyan szépirodalmi szerzők művei sorakoznak, mint Philip Roth, James Joyce vagy éppen Günter
Egészen rövid mitológiai gyorstalpaló: valamikor az ősidőkben, jóval az olümposzi istenek előtt, a görögök szerint Uránosz uralkodott a világon, akinek nejétől, Gaiától született többek között egy Kronosz nevű fiúgyermeke. A kamaszok már akkoriban is csak kamaszok voltak, Kronosz például olyan módon lázadt a túlzottnak ítélt atyai szigor ellen, hogy a zord papát kasztrálta egy sarlóval. Uránosz vére a barbár műtétet követően a tengerbe hullott, és így született a három Fúria. Ők a bosszú megtestesítői, akiknek a fejét decens hajfürtök helyett kígyók borították.
Az istenek következő, nem kevésbé könyörtelen, többek között gyermekevéssel cifrázott nemzedékváltása nem tartozik szorosan tárgyunkhoz. De egyáltalán, mi köze a réges-régi hellén meséknek James Patterson és Mark Sullivan idén megjelent, külföldön már számos olvasót meghódító bestselleréhez? Hát csak annyi, hogy az idei londoni olimpia idejére elképzelt akciókrimi ügyeletes rosszfiúja Kronosz aláírással küldözgeti leveleit Karen Pope újságírónak, a Sun magazin rokonszenves sportriporterének. Üzeneteiben sportolók, edzők, sportvezetők meggyilkolásáért vállalja a felelősséget, és egyben ígéretet tesz arra, hogy visszaállítja az olimpiai játékok régi dicsőségét, és elpusztítja mindazokat, akik hazugságaikkal, korruptságukkal és mohóságukkal tönkretették.
A szerzők egyik legügyesebb húzása, hogy az eseményeket két szemszögből mesélik el: a terjedelmes kötet százhúsz fejezete felváltva szól egy (majdnem) mindent tudó elbeszélő, illetve Kronosz hangján. Utóbbiakból meglehetősen közelről ismerhetjük meg az elmehunyás anatómiáját, figyeljék például a következő részletet: „(…) egyike vagyok azoknak a ritka lényeknek, akik egy generáció alatt legfeljebb egyszer bukkannak fel. Különben mivel magyaráznám a tényt, hogy még mielőtt a viharok kitörtek volna a fejemben, már akkor a gyűlölet és az ölni akarás volt a legerősebb vágyam?” Kóros rajongás az ókori Hellász iránt, az erő istenítése, erőteljes felsőbbrendűség tudat – egy idő után az a benyomásunk, hogy Kronosz a kelleténél többet olvasta Röcken jeles szülöttének, az emberfölötti ember, vagyis az Übermensch megálmodójának, azaz Nietzschének a munkáit, aki pályafutását a hellénekért rajongó klasszika-filológusként kezdte, és szelíd elmebetegként végezte. De mi is pontosan az őrület? Nem kenyerünk az ideg-elmegyógyászat, ezért inkább Lovasi András szavait idézzük: „Téboly, te hosszú álom, / a megsértettek álma, / egy végleg lesérült atléta”. Hát igen, e költői definíció tökéletesen illik antihősünkre, Kronosz alapvetően egy sértett ember. Drogos szülők, londoni árvaház, háborús tapasztalatok a délszláv háború poklában. (Egyébként a végleg lesérült atléta kitétel is passzol, nem véletlen, hogy Kronosz, mondjuk, nem politikusokat vagy befektetési bankárokat választ dühe tárgyául – a pontos részleteket lásd a könyvben.) És vérig sértett a három szerb nővér is, akiket a biztos haláltól (vagy legalábbis a hágai nemzetközi bíróságtól) ment meg Boszniában, és akikből aztán vérprofi halálkommandót nevelget. A Fúriák „művésznéven” futó lánytestvérek afféle fordított Charlie angyalaiként működnek. Kronosz a hosszútávfutó szívósságával, a sakkozó stratégiai tudásával, a focista taktikai érzékével több, mint egy évtizedig készül a Nagy Tervre: véres merényletsorozattal készül elvenni az emberiség kedvét az olimpiai játékoktól egyszer s mindenkorra.
Hogy Elaine Pottersfield, a Metropolitan Police főnyomozója, Peter Knight, a Private nevű magáncég bűnügyi szakértője, valamint a londoni játékok több tízezernyi biztonsági embere, plusz az ilyen-olyan szolgálatok hogyan próbálják megakadályozni a fináléra időzített nagy durranást, az derüljön ki a kötetből.
Ahogy most a feszes cselekmény, az alapos helyismeret, a jól megrajzolt karakterek méltatásától is eltekintünk, mert Pattersonék műve a legnagyobbat mégiscsak Kronosz figurája miatt üt: a tébolyult terroristának ugyanis van icipici igazsága, amikor arról lamentál, hogy az olimpia inkább tűnik a drogdizájnerek, sportdiplomaták, befektetők, mint a nemes versengés és a fair play ünnepének. Ilyenkor önkéntelenül vele bólogatunk.
Őrült beszéd, de simán van benne rendszer.
db
