Nagy Lajos az elfeledettségbe merülő íróink egyike, aki a modern, tárgyilagos magyar próza mestere volt. Szándékosan dísztelen hangon, de kopárságával csak annál vérlázítóbb modorban írta elbeszéléseit, karcolatait a társadalomról, az országról.
„Az én szándékom nem volt más, mint megmutatni az embert, egyes tényeit, való jelenségek összefüggéseit, a társadalmat, az életet és annak problémáit. Azonban mindig egy bizonyos szándékkal, mondjuk egyelőre szerényen így: az igazságos változtatásért küzdve.”
Nagy Lajos Kossuth-díjas író, publicista, a 20. századi magyar prózairodalom jelentős alakja 130 éve, 1883. február 5-én született. Nagy Lajos, a Nyugat írója volt, mégsem szoktuk nyugatos írónak nevezni, ő elsősorban a közállapotok tarthatatlanságát a látszatra jelentéktelen dolgok átvilágításával mutatta meg.
Iskoláit Pesten végezte, kitűnő eredménnyel. 1901-től a jogi egyetem hallgatója volt, de diplomát soha nem szerzett. Egy ideig házitanítóként, majd hivatalnokként kereste kenyerét, 1906-ban szolgabíró lett Abaújszántón Első aláírt novelláját, 1907-ben a Népszavában publikálta s hamarosan más lapok, köztük a Nyugat is közölték írásait.
1911-ben látott napvilágot első kötete Az asszony, a szeretője, meg a férje címmel. A korszak naturalista irányzatából a komor írói módszereket használta leginkább kérlelhetetlen következetességgel. 1915-ben besorozták, két évvel később tettetett ideggyengeség miatt leszerelték. A háborút gyűlölte, az 1918-as polgári forradalmat, majd a Tanácsköztársaságot lelkesen üdvözölte. 1919 után csalódottságát, keserűségét sötét humorú, szatirikus karcolataiban fogalmazta meg, legjobb példája a Képtelen természetrajz című 1921-es kötete.
1922 és 1929 között a Nyugat főmunkatársa volt, 1927-28-ban Együtt címmel haladó szellemű folyóiratot szerkesztett. Ez az időszak művészetének virágkora. Hangja megújult, hatott rá az avantgárd, különösen az expresszionizmus, novelláiban lefojtott indulatok, szenvedélyek törnek fel. Ez az időszak művészetének virágkora, sorra jelentek meg novelláskötetei (Lecke, Bérház, Uccai baleset), megannyi dokumentarista látlelet korának társadalmáról, szegények és gazdagok, elnyomók és megalázottak ellentétéről, e helyzet tarthatatlanságáról. 1932-ben Baumgarten-díjat kapott, anyagi helyzete stabilabbá vált. Az 1934-ben megjelent Kiskunhalom, az irodalmi szociográfia úttörő alkotása osztatlan elismerést hozott számára. Ugyanebben az évben Illyés Gyulával együtt részt vett a szovjet írókongresszuson, de a megvalósult szocializmus ellentmondásai kritikusabbá tették.
1941-ben kis könyvesboltot nyitott, de felesége zsidó származása miatt hamarosan bujkálni kényszerültek. Az ostrom alatt írt Pincenaplóját 1945-ben publikálta.
Nagy Lajos: AZ ELEFÁNT Az elefánt a legnagyobb szárazföldi állat, de csak a felnőtt elefánt, mert egy igen kis elefánt például jóval kisebb, mint egy igen nagy víziló. Az elefánt úgynevezett állatkertekben fordul elő, a föld minden nagyobb városában, amiért is az elefánt hazája széles e világ, amiben a művészhez hasonlít. Állatkert nélkül csakis Indiában és Afrikában fordul elő, amiért is azok, akik elefántvadászatra indulnak Pilisvörösvárra, kénytelenek néhány nyúllal beérni.
Az elefánt igen rosszkedvű állat, már kicsiny korában állandóan megnyúlt orral járkál, ezért aztán az orra úgy is marad, és ormány nevet vesz föl. Jókedve úgyszólván csak akkor van, ha ütik, mert bőrének vastagsága miatt az ütést nem érzi, s ezen jóízűt röhög.
Az elefánt hangja trombitaharsogáshoz hasonlít, ami megtévesztően hasonlít ahhoz, amiről az olvasókönyvek mint az elefánt hangjáról szólnak, s amiről azt mondják, hogy hasonlít a trombitaharsogáshoz.
Az elefánt fűvel, szénával, kölessel és rizzsel táplálkozik. Barbár erkölcséről tesz tanúbizonyságot, hogy megjelenik a rizsföldeken, telezabálja magát, és fizetés nélkül távozik.
Az elefánt testi ereje óriási, hallatlan nagy terheket elbír, de tízszer annyit ő sem bír el. Az elefánt igen sajátságosan iszik, beledugja ormányát a vízbe, éppen úgy, mint a nagyorrú kávénénikék a kávéba, de aztán a kávénénikéktől eltérőleg teleszívja az ormányát, és azt nem hagyja csak úgy visszacsöpögni a kötényére, hanem igenis belespricceli a szájába, amiben bizony a disznóhoz hasonlít, nem mintha a disznó is így tenne, hanem mert ez már mégiscsak illetlenség. Az elefánt betegségei közt leggyakoribb a nátha; képzelhető, mekkora náthája szokott lenni.
Az elefánt igen okos állat, volt például egyszer egy szabónak egy elefántja, ez olyan okos volt, hogy amikor a szabó elment hazulról, az elefántot otthon hagyta, és a kaput bezárta, az elefánt, mikor idegenek akartak bemenni a szabó udvarába, nem eresztette be őket, mert nem is tudta volna kinyitni a kaput, meg nem is tudta, hogy be akarnak menni.
Az elefánt az állatkertben a hátán egy trónusszerű alkotmányt cipel, amibe egy leány és egy férfi beleül, és a szerelemről csevegnek, ekkor az elefánt az úgynevezett elefánt szerepét játssza.
Az elefántot robbanó golyóval vadásszák, amire nagyon dühös. Életkora igen magas, egy tudós egyszer sokáig figyelt egy elefántot, amint az kétszáz évet élt egyfolytában. Persze előbb is meghalhat, de csak akkor, ha valami olyan különös baj történik vele, amit egy elefánt se bír ki.
(1920)
A lázadó ember
1945 után rövid időre reflektorfénybe került, belépett a kommunista pártba, a Szabad Nép munkatársa lett, 1948-ban elsők között kapott Kossuth-díjat. Örökös kritikai magatartása azonban hamarosan elszigetelte, a dogmatikus politika mellőzte és bírálta. Az önéletírás fedezékébe húzódott, az emlékezés fonalával lazán egybefűzött, sokrétű és hiteles társadalombíráló A lázadó ember és A menekülő ember címmel megjelent írásai fontos vallomások önmagáról és koráról.
1954. október 28-án halt meg. A Csillag című folyóirat 1954. decemberi tematikus száma a legnagyobbaknak kijáró tisztelettel búcsúztatta a két világháború közötti magyar próza egyik legmarkánsabb alakját.
Felhasznált irodalom:
Keresztury Dezső: A magyar irodalom arcképcsarnoka
Nagy Lajos: Képtelen természetrajz
MTI
