„Mi, oroszok, nagyon szeretjük a magasröptű gondolatokat, de mondja, az életben miért járunk olyan nagyon-nagyon alacsonyan?” 115 éve hunyt el az orosz dráma- és novellaírás egyik mestere, Anton Pavlovics Csehov, a Három nővér és Ványa bácsi „atyja”.
Anton Pavlovics Csehov (oroszul: Антон Павлович Чехов) Taganrogban született 1860. január 29-én. Apja kis szatócsboltot üzemeltetett, azonban a vállalkozás tönkre ment, ezért a család Moszkvába költözött, Anton viszont maradt Taganrogban gimnáziumi tanulmányait elvégezni. 1879-ben beiratkozott a moszkvai orvosi fakultásra, hobbiszinten már ekkor írogatott, humoreszkjeit, Antosa Csehonte néven publikálta. A diploma megszerzése után praktizálni kezdett, s ugyanekkor a Novoje Vremja munkatársa is lett.
A humoros írásokat lassan kiszorították a komolyabb hangvételű novellák, amelyekkel a rangos Puskin-díjat is elnyerte. Első kisregénye, az önéletrajzi ihletésű Sztyepp 1888-ban jelent meg, nem sokkal ezután pedig megírta első drámáját, az Ivanovot. A kritikusok is felfigyeltek írásaira, ám kifogásolták, hogy túlzottan objektív, s nem mutat határozott irányt olvasóinak. Csehovot az értetlenség bosszantotta, menekülésként Szahalin szigetére utazott, ahol az ország egyik hírhedt fegyenctelepe működött. Az itteni viszonyokról részletes és alapos elemzést adott Szahalin című útirajzában, ennek eredményeként a kormányzat egy hivatalos vizsgálat nyomán némileg javított a fegyencek életkörülményein.
1892-ben kis birtokot vásárolt Melihovóban, s hat igen termékeny évet töltött itt. Novelláinak visszatérő motívuma lett a falusi élet, parasztábrázolása mentes volt mindenfajta idealizálástól. Itt született a minden abszurditásával együtt is megrázó 6-os számú kórterem című novellája és Sirály című drámája, amelynek első, szentpétervári bemutatója hatalmas bukás volt.
„MÁSA: Azt hiszem, hogy az embernek hivőnek kell lennie, vagy keresnie kell az igazságot, különben az élet sivár, sivár… Élni, és nem tudni, miért repülnek a darvak, miért születnek a gyerekek, mire vannak a csillagok az égen… Vagy tudja az ember, miért él, vagy pedig minden hiábavaló ostobaság.” (Anton Pavlovics Csehov: Három nővér)
1897-ben tüdőbaja elhatalmasodott, s a Krímbe, Jaltára költözött, teleit pedig jórészt a francia Riviérán töltötte. A kilencvenes évek végén kötött barátságot a moszkvai Művész Színház vezetőjével, Sztanyiszlavszkijjal, s munkásságuk ettől kezdve összefonódott. A Művész Színház vitte sikerre a Sirályt, majd a Ványa bácsit, a Három nővért és a Cseresznyéskertet is. A színház hozta meg számára a szerelmet is Olga Knyipper színésznő személyében, akivel 1901-ben kötött házasságot. Közös életük nem tartott sokáig, Csehov tüdőbaja súlyosbodott, s 1904. július 15-én egy német fürdővárosban, Badeweilerben meghalt.
Sajátos, eredeti látásmódját, amellyel a kor állóvizét, a tehetetlenséget, a jobb sorsra érdemesek kilátástalan sorsát ábrázolta, meghatározta tudományos tájékozottsága az emberi testről és lélekről, s betegsége, amely folytonosan emlékeztette az emberi törekvések, remények, szándékok időbeli behatároltságára. Írásainak centrumában nem a cselekmény fordulatossága, sokkal inkább a történések hétköznapisága, alakjainak lélekállapota, hangulati változása áll. Bizonytalan remények, elvágyódás, szomorúság írásainak fő elemei, de humora mindvégig jelen van történeteiben, lágyítja, vagy ellenkezőleg, elmélyíti azok tragikumát. Hegedűs Géza épp e jellemzője miatt nevezte őt „a szomorú és vágyakozó kisemberek részvéttel mosolygó poétájának”.
