„Ahogy Petri György mondta (majdnem így): szokványos őszi napnak indult.”
Vonatra szálltam és kizakatoltam vele a külvárosba, mint minden hétfőn-szerdán-csütörtökön, iskolai időm szentháromságában. Néztem a nyákos időt a fülig mocskos ablakon át – ez is egy palotai közhely, hogy itt folyton esik. Ült az arcomon a reggeli kelés, a vonat lépésben haladt, a munkából elkéstem. Multitaskingban nem vagyok jó, de fejlődök, mosolyogtam a portásra, köszöntem jobbra-balra a folyosón, amíg az arcizmaim le nem fagytak. Persze hogyan kommunikáljon az ember elfásult munkahelyeken, ahol a kamuflázs és a mimikri a legfőbb erény, ha nem blazírt közönnyel, hisz túl jól ismeri a folyosón málló vakolatot, meg azt a rajzot, amit harminc éve skiccelhetett valami tehetséggel ámított gimnazista, és már az első napomon azt gondoltam, ki kéne szedni a vitrinből az új képek mellől, olyan árván csüng ott a szerencsétlenje. Szakadt is, gazdája sincs.
Görgettem a tanórákat, mint Sziszüphosz a sziklát, aztán az egyik szünetben megláttam a tanári mellett ácsorogni a fiút. Találkoztunk két nappal korábban, akkor egy szekundumnyira azt gondoltam, hogy hej, ha tíz évvel fiatalabb, vagy legalább egy állandó módosult tudatállapotban leledző szingli lehetnék, aki azt tesz, amit akar. Tipikus midlájf krájzisz-fázis, tessék, nyolc-tíz esztendővel fiatalabb srácokat hesszelek az iskolai folyosón, Holdút-távolság van köztünk, vajon mikor jön el értem végre a felnőttkor. Két napja bekéredzkedett az órámra, gyerekeket nézne meg, mondta, mert valami film készül, és ez egy casting. Megembereltem hát magam, elhessegettem az illetlen gondolatokat, itt a szakma becsületéről van szó, és az sem elhanyagolható tény, hogy, bár részemről csak papíron, de mégiscsak felnőttek vagyunk, mi több, középkorúak, mármint én, mert ez a fiú maximum harminc, és olyan komolyan néz, mintha azt hinné, menten hozzávágnak egy Oscar-szobrot. Tanárnénis arccal engedtem be az ajtón, csak a szűkre húzott konty hiányzott a fejemről, és büszke voltam a merevségemre, így megy ez, csak karót nyelten, semmi csitriskedés meg ringasd el magad.
Tíz perc után megköszönte a lehetőséget, és kiment.
Aztán összefutottam ugyanezzel a fiúval egy moziban, rögtön másnap, és integettem neki, elfelejtve a fogadalmat a méltóságteljes és szent öregedésről, de ő tartózkodóan köszönt vissza, és ha nem is állítanám, hogy elbúsultam ettől, mindenesetre elraktároztam, hogy igen nagyra van magával, meg a képzelt Oscar-díjával, és nem hatotta meg, hogy olyan előkelően tereltem be magam előtt a terembe. Akár ki is kosarazhattam volna, nem engedek be csak úgy szíre-szóra akárkit az óráimra. Igazán megtisztelve érezhetné magát!
Szóval harmadnap megint ott volt a tanári mellett, csendben állt, mintha engem várna. Persze tudtam, hogy nem így van. Casting mindenütt.
– Helló – mondta ő.
– Helló – válaszoltam én.
– Hogy tetszett a film?
– Egész jó volt – igazítottam szoborszerűre a mimikám, és csak magamban találgattam, vajon beszélgetni fogunk, vagy udvariasságból állított meg a folyosó közepén. De – akárcsak egy vacak bulvárcikk-szalagcím – ami ezután következett, arra álmaimban nem gondoltam.
Tizedik perce elemeztük az egyik kurrens magyar filmet, a főnököm közben kijött az irodából és mosolygott. A fiú rám nézett, valahogy máshogy, mint addig: mondhatni eltűnt a szeméből a tudomány.
– Figyelj – kezdte lassan, és várt: látható volt, hogy kisujjában a suspense. – Nem dolgoztál te valamikor itt és itt? – És bemondta egy irodalmi orgánum nevét.
Azonnal meghekkelődött a könnyed csevej. Bután néztem rá. Valóban dolgoztam, legalább öt éve otthagytam. Honnan tudja ez a fiú? Az agyam működésbe lépett. Titkos hódolója újságírás-művészetemnek. Ő is melózott a lapnál, emlékszik rám. Gondolatolvasó. Tippjeimet egyenként megosztottam vele is, de csak rázta a fejét.
– Akkor honnan tudod? Ismerjük mi egymást? – A helyzet kezdett egyre hülyébbé válni. Nem dereng fel semmi, diák minden bokorban, a főnököm megint elhalad mellettünk és megint mosolyog a bajsza alatt. Azt hiszi, áttértünk a filmtörténet-óra következő fejezetére.
A srác csökönyös némaságba burkolózott, és én képtelen voltam eldönteni, tényleg van valami titka, vagy – mit szépítsem – szívat. Lehet, hogy addig fogunk itt állni a tanári előtt kérdezz-feleleket játszva, amíg valamelyikünk éhen nem hal?
– Hagyjuk, hagyjuk. – Vált egyre valószínűbbé a disztópikus vízió, ahogy sorban ütött le minden kérdő hangsúlyt irritáló titokzatossággal, és somolyogva szemlélt egy foltot a tanári ajtaja fölött, ahonnan épp akkor fordult ki a töritanár hangosan ecsetelve a bioszosnak felesége leírhatatlan rondaságát, meg azt, hogy bottal se piszkálná meg többé az életben. Én viszont kezdtem fejet hajtani az agresszív megoldási stratégiák előtt: ha ez a fiú nem sorol azonnal konkrétumokat, döntöttem el, nekilököm a falnak, és a nyakára kulcsolom a kezem, ahogy Darth Vader csinálta szegény rohamosztagossal. Ekkor azonban váratlanul megszánt és megdobott egy konccal.
– Az ilyen témák nem iskolába valók ám.
Hoppá. Bámultam a srácra, próbáltam a kátrányfekete szemekben, az arcvonásokban ismerőset találni. És hirtelen felderengett egy homályos frame a mentális filmvásznon. Gyorsan elkaptam, amint poros élőlényként, fuldokolva tört elő a sötétségből, teleszívta magát levegővel, majd gyorsvonati sebességgel rántotta maga után a többieket.
Nem édes az emlékképsorozat, inkább infernikus lidércnyomás. Szakadt csehó, fertőtlenítőillatú vécé, cefreszag, és én, a hajnali hármas, magányos sztalker, aki végleg eltévedt az éjszaka labirintusában. De akkor jön a lovag (legalábbis ezt súgják a kaján fröccsök), én meg felismerem és elkapom a vállát és megkérem, vidítson fel kicsit és vezessen ki az útvesztőből, mert ebben a pokolban egyedül ő képes erre. Leül, végighallgatja a jammerolást, iszik velem és aztán persze ágyba kerülünk, de utána megölel, én meg hazamegyek és elfelejtem, törlöm a jelenést, különben is foglalt vagyok, még ha boldogtalan is, és ő nagyon fiatal, mint az angyalok általában, én meg nem szeretnék Mrs. Robinson lenni, hát, hogy sülhetne ki ebből bármi, jó, vagy rossz, egyre megy.
És akkor a 2018-as énemben elbődül valami, és leken a tíz évvel korábbinak egy maflást.
Ugyanis fiatal voltam akkor, sőt boldog, csak én hülye, önként és korán kvietáltam az életből, mert azt hittem, ez jelenti a biztonságot. Vén vagyok, gondoltam, meg utat tévesztett, mint egy víztócsába fulladt levél, pedig nem így volt, és már tudom, tíz év múlva a jelenre húzza a glamúrcelofánt az emlékezés, giccses szülinapi tortává szépíti, pedig olyan nehéz és túlélhetetlennek tűnő most, mint annak a tíz évvel ezelőtti lánynak volt a hajnali kocsma súlya. De ez csak buta illúzió, vedd már észre, ordítozik a jelen-én a megriadt régivel, mert újraképződött a múltból ez a valószínűtlen fiú, mint jó boszorkány napraforgósárga álmokban, és figyelmeztetett téged a megfoghatatlanra, arra, ami (néha) el tudja feledtetni, hogy bomló porhüvelyek vagyunk, óraműlovagok, akik akkor járnak, ha reggelente felhúzzák őket: hogy szánalmasan kevés belénk telepített programot tudunk eljátszani: hogy örülünk, ha a teremtés eme mocskos műhelyében karcmentesek maradunk, míg elzúg fölöttünk a történelem, és hogy ez az egész életnek nevezett micsoda csak araszolás a köldökzsinórtól a koporsóig.
Megszólalt a csengő. A főnököm szigorúan nézett, de ki törődött vele. Talán minden átvillanó kép merő konfabuláció volt csupán, és persze sorsszerűség helyett okosabb hinni a véletlenben, a felismerést mégse zavarta meg a délelőtt higgadt fénye. Rámosolyogtam a fiúra, és a háta mögött már nem zárványnak láttam az öreg rajzot a vitrinben, hanem mementónak, ami ott és akkor igazabbnak tűnt porlepte valójában, mint a józan realitás.
Ez még a napsütötte sáv, és az marad, amíg élünk.
