„Szőkén, szelíden, mint a szél, / nem erőszak, s akarat által, / ó, szinte mozdulatlan szárnnyal / áradtam a világon által,” Ezen a meghitt, ünnepi héten a 100 éve született Váci Mihály egyik gyönyörű versét ajánljuk.
Váci Mihály agyonszavalt verseit már-már elkoptatottnak érezhetnénk, hiszen minden kor tantervében, vezetői eszmék példázatában előfordul. Agyonszavalt és kihasznált versek, pedig nincs bennük szó a „politikáról”, nem dicsőít senkit és semmit (ellentétben Váci számos kiváló kortársától). „A világ, igazság, haza, nép stb. pedig napjainkban is vállalható fogalmak, ha nem is mind divatosak éppen.”
Illyés Gyula így jellemezte Váci Mihályt:
„Hatott, olvasták, szavalták. Nemzedéktársai közt tán a legtöbbet. Utolsó verskötetének, az 1968-ban megjelent Eső a homokra címűnek a példányszáma tizenhatezer. Siker várta különben is. Jó kiállású, jó arcú, jó beszédű férfi volt; megnyerő elmének, szemnek, szívnek egyaránt. Képviselhette otthon maradottjait a szó betű szerinti értelmében is. Országgyűlési képviselő is volt.
Mindez inkább megzavarta, mintsem megnyugtatta. Sosem oly nehéz jó verset írnod az igazságról, mint amikor te vagy a bíró, s a népről, amikor már a vállalkozásodért is ott a koszorú. S ő ráadásul szerény is volt, mégpedig a mondás szerint úgy, hogy neki volt mire. Tehetséges volt és jól nevelt.”
Váci Mihály Kossuth-díjas költő 1924. december 25-én Nyíregyházán született és 1970. április 16-án Hanoiban érte a halál.
VÁCI MIHÁLY: SZELÍDEN, MINT A SZÉL
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
– fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak, s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet – égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
– így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott – azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.
