205 éve született Richard Wagner, az opera megújítója, akinek népszerűségét nem csak zeneszerzői teljesítménye és műveinek zenetörténeti jelentősége befolyásolta a történelem során.
Az 1813. május 22-én született Richard Wagner a 20. század közepére sokat veszített népszerűségéből. A német vezérkar Wagnert szerette, a németek azonban Mascagnit, Puccini, Leoncavallót hallgatták szívesebben, és Wagner még korábbi népszerűségéből is vesztett. Az 1938-39-es évadban a német színházakban a legtöbbet előadott darab Leoncavallo Bajazzókja volt, ezt követte Mascagni Parasztbecsülete és Puccini Pillangókisasszonya. A Lohengrin csak a 12. helyet foglalta el. Jonathan Carr angol történész The Wagner Clan című könyvében dolgozta fel részletesen a témát.
Richard Wagner életművének van néhány kulcsfogalma – a zeneszerző kompozíciós eszköztárából kölcsönzött szóval úgy is mondhatnánk: vezérmotívuma -, ezek egyike, sőt talán a legfontosabb: a megváltás. A megváltásra szomjazó bűnös, aki tévelyeg, és a megváltó, aki nem egy esetben nő. Mi mással válthatná meg a férfit, mint a szerelem és az állhatatos hűség erejével? A bolygó hollandi, a bayreuthi Wagner-kánon (a „bayreuthi tíz”) keletkezési idejét tekintve legkorábbi operája a már eléggé érett, de még eléggé korai művek varázslatos közvetlenségével és ugyanakkor balladai tömörséggel hat.
Richard Wagner egyetlen, A nürnbergi mesterdalnokok című érett kori vígoperáját 1868-ban mutatták be, azóta a bayreuthi mester egyik legnépszerűbb alkotásaként tartják számon. Főhőse nem a mitológiák ködéből lép elő. Hans Sachs hús-vér figura, egyszerre volt cipészmester és mesterdalnok. Sőt a köztiszteletnek örvendő, bár néha üldözött mesterdalnokok céhe 1520-ban vezetőjének is választotta. Maga Luther Márton üdvözölte egy költeményben, de hozzánk, magyarokhoz is kötik szálak. Bonfini krónikájából merítve először ő dolgozta fel színpadra Bánk bán történetét. A tizenegy évesen tanulni Nürnbergbe küldött Balassi Bálint pedig az ő dalain pallérozódva lett a magyarok mesterdalnoka.
Wagner ebbe a művébe életfilozófiáját, ars poeticáját rejtette el. A Liszt Cosima szívéért magával a bajor királlyal vetélkedő mester számára természetes, hogy a szépséges hősnő keze és szerelme a legjobb dalnokot illeti meg.
„Mindig azt mesélték nekünk, hogy amint Hitler hatalomra került, a németek rohantak Wagnert hallgatni, holott az ellenkezője volt az igaz” – írta a történész. Az viszont tény, állapítja meg, hogy Hitler „Wagner-függő” volt. Rendszerének háttérzenéjévé tette operáit. Ő akarta, hogy az új Reichstag felavatásán A nürnbergi mesterdalnokokat mutassák be, és az ő kezdeményezésére kísérte a háború alatt a német bombázók támadásait a Walkűrök lovaglása. Sok hivatalos ceremóniát nyitottak meg a Rienzi-nyitánnyal, Siegfried halálának zenéje az Istenek alkonyából jelentette be a notabilitások, sőt, magának a Führernek is a halálát.
Hitler szinte azonosította magát a „kívülállóval”, aki minden balszerencse ellenére naggyá lett”, ugyanakkor műveiben keresett ihletet nagy jeleneteinek megkomponálásához. És ez sikerült is neki. Ezzel együtt Wagner zenéjét nem fogadták nagy lelkesedéssel, furcsa módon, elsősorban a náci párt soraiban. Albert Speer, Hitler építésze írta emlékirataiban, hogy a vezetők halálra unták magukat a hosszú Wagner-operák előadásai alatt és visszaemlékezett arra, hogy 1933-ban a Mesterdalnokokon olyan kevesen jelentek meg, hogy a dühös vezér az SA-val szedette össze őket a sörözőkből és bordélyokból.
De a nagyközönség is hanyagolta Wagnert. 1932-33-ban, Hitler hatalomra kerülésének előestéjén még négy operája állt a rangsor harmadik helyén. A háború éveiben azonban az olasz zeneszerzők voltak a kedvencek. A Corriere della Sera olasz napilap szerint a melodráma, a melódia valószínűleg jobban tetszett, mint a kisajátított germán misztika.
