A 20. század elején készült nevezetes portréit, a magyar művészeti élet kiemelkedő alakjainak megörökítését köszönhetjük neki. Székely Aladár fotóművész, a fotórealizmus jelentős képviselője 145 éve született.
„Székely Aladár egy derék fotográfus ember, kinek művészete abban áll, hogy nem művészkedik a fotográfiával, s képeinek az az egyéni s ezzel megint művészi vonásuk, hogy nem tolja beléjük egyéniségét. Tudniillik: a fotográfia csak így lehet igaz, ami ebben a különös esetben művészit jelent.” (Ignotus: Székely Aladár, 1910)
Székely Aladár fényképészmester, fotóművész, a 20. század első két évtizedének egyik legjelesebb portréfényképésze 1870. március 5-én Bleyer Aladár néven látta meg a napvilágot egy gyulai iparos hét gyermeke közül a másodikként. Apja, Bleyer Adolf asztalosként, később terménykereskedőként teremtette elő a család kenyerét. Szülei hamar kivették az elemi iskolából, szobafestőinasnak adták, illetve édesapja mellett segédkezett. A vézna fiúcska nehezen viselte a fizikai munkát, de nagyon ügyesen rajzolt. Szülei ezért Szilágyi József gyulai címfestő mester gondjaira bízták, aki később a fotográfiával is megismertette.
Néhány év múlva a Dunky Fivérek kolozsvári műtermében segédként és retusőrként fejlesztette tovább fényképészeti tudását. Miután Budapestre költözött, Mai Manó és Mertens Ede fotográfusoknál inaskodott. 1893-ban nyitotta meg első műtermét Gyulán, a Komló szállóval szemközt. Segédjének unokatestvérét, Rónai Dénest nyerte meg. Az üzlet kezdetben jól ment, de később kiszorította a konkurencia. Ezért 1897-ben úgy döntött, hogy a dinamikusan fejlődő közeli mezővárosba, Orosházára teszi át székelyét.
Írók és művészek fotóművésze
Fővárosi üzletét a Mária Terézia téren (ma Horváth Mihály tér) nyitotta meg 1899-ben, és egészen 1920-ig üzemeltette. Az üzlet beindulása után nyugat-európai tanulmányúton gyarapította tudását. A századfordulón valóságos „fényképezkedési láz” uralkodott el a fővárosban, az üzlet anyagilag megerősödött, és szakmai elismertsége is nőttön-nőtt.
1910 nagy áttörést hozott, a Váci utca közepén újabb műtermet nyitott, amely minden szükséges kényelemmel, korszerű felszereléssel várta a vásárló közönséget. Ezekben az időkben lett kelendő a portréfotózás, Székely külföldi útjai során ismerkedett meg az új divattal, hatással volt rá Emil Otto Hoppé és Hugo Erfurth tárgyilagosabb stílusa. Fényképei realisták voltak, a korábbi korszakra jellemző festményhatástól idegenkedett. A 20. század elején készült nevezetes portréi a magyar művészeti élet kiemelkedő alakjait ábrázolják. E fotók egy része az Írók és művészek (1914) című albumában is megjelent.
A Nyugat írógárdájának tagjait is fényképezte, az albumhoz Ady Endre és Ignotus írt előszót, 1916 januárjában Lyka Károlynak dedikálta. Barátja, Ady különösen nagyra becsülte művészetét, Székely számos mell- és egész alakos képet készített a költőről. A korszak neves művészeit és tudósait – Rippl-Rónai Józsefet, Bartók Bélát, Eötvös Lorándot – is megörökítette. Ady Endrét ábrázoló fényképsorozata önálló kiadványként Móricz Zsigmond előszavával jelent meg. Nádai Pál, a neves művészeti író már 1917-ben úgy vélekedett munkásságáról, hogy abban „a művészi ízlés a mesterségbeli tudás nagy fegyelmező erejével párosul”.
Munkamódszerét a modell természetes tartásának érdekében a gyors beállítás jellemezte, bár ötödik emeleti műterme hagyományosan üvegtetős volt, ő fehér textillel bevont lámpákkal világított. Ady Endre így értékelte ezt a realista módszert: „A Székely Aladár gépje pedig nem afféle mulatságos és kevés lelkű gép: egy nagyon kifejlett művész-érzésű ember dirigálja kedve-művészete szerint… aki íme elmondja esetleges és hiábavaló pózainkon innen is – hogy kik vagyunk.”
A fotózás mellett festett, kisplasztikákat, érmeket is készített; Ady halála után a költőről készített érmekkel emlékezett meg barátjáról. Csendes, visszafogott emberként ismerték meg kortársai, a munkában viszont kérlelhetetlen volt, nem ismert megalkuvást.
Utolsó művészi korszakában főként politikusokat és a felső tízezer tagjait fotózta, többek között a kormányzót, Horthy Miklóst is. A húszas évek végeztével fokozatosan abbahagyta a fényképezést. Közéleti szerepet vállalt, szakíróként és szerkesztőként tevékenykedett. A háttérbe húzódásában közrejátszhatott hosszan tartó, egyre súlyosbodó betegsége is, amely 1940. szeptember 27-én a halálához vezetett.
Székely műtermét a második világháború alatt bombatalálat érte, számos alkotása elpusztult. A legféltettebb anyagokat felesége más lakásba mentette át, így azok, bár pincében, rossz körülmények között, megmaradtak. Székely Aladárné 1954-es halála után az üveglemezek és nagyméretű fotók a Magyar Fotóművészek Szövetségéhez, később a Magyar Fotógráfiai Múzeumba, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültek. 1966-ban Gyula városa Székely Aladár-emlékdíjat alapított, Varga Géza róla készült bronzszobrát 1986-ban állították fel szülőhelyén.
1966-ban Gyula városa Székely Aladár-emlékdíjat alapított, illetve utcát nevezett el róla, melynek elején ott áll mellszobra, Varga Géza alkotása (1986).
