A Nyugat vége

Szerző: Kibelbeck Mara / 2014. augusztus 1. péntek / Kultúra, Irodalom

„A művész, aki egy kicsit zseni és magyar, természetesen ezer métermázsával súlyosabb teherként cipeli lelkén ezt az átkot.” 1941. augusztus 1-jén jelent meg a Nyugat folyóirat utolsó száma.

Osvát Ernő, Ignotus, Fenyő Miksa, Ady Endre, Hatvany Lajos, Kaffka Margit, Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Török Sophie, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Cholnoky László, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Szép Ernő, Csáth Géza, Déry Tibor, Füst Milán, Dsida Jenő, Heltai Jenő, Hunyady Sándor, Füst Milán, Illyés Gyula, Cholnoky Viktor, Ottlik Géza, Zelk Zoltán, Radnóti Miklós, Sárközi György, Kassák Lajos, Reményik Sándor, Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor, Zilahy Lajos – csak néhány név a Nyugat szerzői közül, akiket ma csodálva tanulunk, tisztelünk .

„A Nyugat megindulásáig sehol sem volt otthonunk. A Nyugat azért jött létre, mert az előttünk járó generáció tudni sem akart rólunk.” A későbbi szerkesztő, Babits Mihály emlékezett e szavakkal a 20. századi irodalmi, művészeti, szellemi élet korszakot jelentő folyóiratának, a Nyugatnak indulására. A Nyugat legendáriumába tartozik az a már a középiskolában is oktatott nézet, hogy a folyóirat megindulása egyszersmind a modern magyar irodalom időszámításának kezdete. Ezt mindjárt a szerkesztők hirdették az első évek után.

A Nyugat léte, irodalmi, és társadalmi szerepe nem köthető pontos dátummal a Nyugat folyóirat megjelenési dátumaihoz. A Nyugat ma fogalom, legendák és anekdoták világa, mely után vágyakozva és csodálattal tisztelgünk, olvassuk szerzőinek sorait, gondolatait, idézzük a megjelent kritikákat, esszéket. Talán lehetetlen még egyszer a Nyugatéhoz hasonló zseniális művészekkel, alkotókkal, tudósokkal és pesti suhancokkal (bizony akadt belőlük is) teli szerkesztőséget létrehozni, de lehetetlen azt gondolni, hogy mindenki jó helyen volt, jó időben. Az első évfolyam első számának élén Ignotus híres Kelet Népe című publicisztikai esszéje állt, jelzés, hogy bár Magyarország földrajzilag keletre esik, a nyugat felé tart. Az 1941-es utolsó évfolyam utolsó számának utolsó írását pedig Vas István írta, mely inkább volt gúnyos kritika, mintsem reformokra buzdító esszé.

Fenyő, Osvát, Ignotus és a többiek

„Nekünk magunkhoz kell fűznünk minden ún. modern mozgalmat színházban, zenében, festészetben, társadalmi meg politikai dolgokban is” – fogalmazta meg a Nyugat szerepét Ignotus 1909-ben Hatvanynak írott levelében. A Nyugat 1908. január 1-je és 1941. augusztus 1-je közötti megjelenése a magyar művelődéstörténet egyik legjelentősebb időszaka volt. A folyóiratot a költő, kritikus Ignotus, a politikai-közgazdasági cikkeket jegyző Fenyő Miksa és a biztos értékítéleteiről ismert kritikus, Osvát Ernő alapította. A főszerkesztő Ignotus lett, szerkesztőként Osvátot és Fenyőt jegyezték, de igazán meghatározó szerepe Osvátnak volt.

Az első szám 1908. január 1-jén jelent meg, a borítólapon Beck Ö. Fülöp Mikes-emlékérme látható, utalva a literátor hagyományokra. Az első számban jelent meg Ignotus programadó, irányt mutató írása, a Kelet népe, emellett olvasható Ady A magyar Pimodán című tanulmánya, a Figyelő rovatban pedig többek között Gellért Oszkár írt Szabolcska verseiről. A lap eleinte pár száz példányban jelent meg, jelentős anyagi támogatást Hatvany Lajostól kapott.

„Mondom: Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért. Csokonaiban, Csokonai egy-egy versében babonásan megérzem azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhattak ki egy lázas és meggyötört idegrendszer pörölymunkájából. Óh, ez nagy és titkos tudományom nekem: szavakon, agyakon, szellemességeken, régi embereken és írásokon is megérezni és megismerni a hajnali, elillant ital-mámort. Embereket, írókat, magyarokat, nemrég meghaltakat s ma is élőket ismerek, akiket talán később, ha folytatom ez írást, meg is nevezek s akik valamennyien érdekes, bús rokon-példák. A németek hírhedt alkoholisták s Hartlebennél különb Hartleben is ért már náluk hartlebeni sorsot, de a művész-temperamentumok alkoholizmusa nálunk a legkiabálóbb és legtipikusabb. A magyar fajtában öntudatlanul és rettenetesen él egy átok sejtése, azé a kielégülhetetlenségé, mely a féllelkek átka. Fél-lelkűek lehettünk mint szép és harcias barbárok is már s nem ok nélkül, sőt jogos keserűséggel döngettük a kultúrás Bizánc kapuját s kellemetlenkedtünk a nyugati Európának. Mindaz, ami ezer éven át történt velünk s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, amit szépítgetünk s mártir-aureolával ékesítünk, ami tökéletlenségünk bűne, következménye egyszerűen.

A művész, aki egy kicsit zseni és magyar, természetesen ezer métermázsával súlyosabb teherként cipeli lelkén ezt az átkot. S megint magyar oka van annak, hogy nem hasist eszik hozzá, ami már magasabb, finomabb idegrendszerek mérge, de kényszerűen és stílusosan boros kupát fog vagy pálinkás butykost.

Kíváncsiságból megkíséreltem egyszer, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam, de szenzibilitásom, ami a legelőkelőbb művésztulajdonság s az új-román fajták után, csak a szemita fajtákban s talán a japánban van meg nagyobb mértékben, az őrületig kezdett fokozódni. A szürke, porszínű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem s a halál veszedelmesen nekem indult. Gyávább voltam és még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turista-kötele nélkül a meredélyen.” (Ady Endre: A magyar Pimodán)

Célja, amely címadásában is megjelent, a magyar irodalom nyugati szintre emelése volt, legfőbb szempontjának az irodalmi értéket tekintette, szellemiségében a politikai, kulturális progressziót támogatta. A 19. század végének új stílusirányzatait és a nyugati irodalom legfrissebb törekvéseit egyaránt segítette az érvényesülésben.

Ignotus és Osvát tehetségfelismerő képességének és következetességének köszönhetően a régiek mellett számos fiatal szerző kapott publikálási lehetőséget. Az első nemzedékhez Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Karinthy, Kaffka Margit, Móricz, Csáth Géza tartozott, a húszas években lépett fel a második nemzedék, Szabó Lőrinc, Németh László, Tamási Áron, Gelléri Andor Endre, a harmadik nemzedékhez tartozott Radnóti, Weöres, Vas István. Kritikusok és esszéisták új csoportja is innen indult, Bölöni, Schöpflin Aladár, Gyergyai, Szerb Antal, Cs. Szabó László – csak néhány név a legnagyobbak közül.

(az asztalnál balról jobbra) Papp Károly, Erdélyi József, Illyés Gyula, Laczkó Géza, Karinthy Frigyes, Füst Milán, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Móricz Zsigmond (áll, beszél), Gellért Oszkár, Schöpflin Aladár, Németh László, Gelléri Andor Endre, (mögöttük, jobbról balra) Török Sophie, Ascher Oszkár, Horváth Henrik,. Bárdos Artúr, Beck Ö. Fülöp, Bródy Lili, Móricz Virág, Bohuniczky Szefi és ismeretlenek (Budapest, Zeneakadémia, 1932. január 10.)

Egy korszak vége

„A Nyugatot ellenségei tették elterjedtté, érdekessé, figyelemreméltóvá” – emlékezett vissza az indulásra Krúdy Gyula 1926-ban. Az első világháború idején a háborúellenes küzdelemben is szerepet vállalt a lap, írásai a humánum védelmében fogantak. A húszas években a folyóirat szellemisége nagyjából egységesnek volt mondható, Osvát helyett Babits lett a szerkesztő, az új nemzedék megjelenése is biztosította a lap egyenletesen magas színvonalát.

1929-ben Osvát öngyilkos lett, Ignotus lemondott a főszerkesztőségről, a lap labilis anyagi helyzete tovább romlott. Móricz Zsigmond vállalta, hogy rendezi az adósságokat, cserébe szerkesztői rangot kért. Babits és Móricz mellett Gellért Oszkár lett a harmadik szerkesztő, de szerepe nem volt jelentős. Móricz a prózai részt gondozta, Babitsé volt a kritika és a líra. Számos vitájuk támadt, 1933-ban Móricz is elhagyta a lapot, amelyet Babits ettől kezdve gyakorlatilag egyedül szerkesztett. Ekkor már Kassák Lajos foglalkozott az új nemzedékkel. „Lehet, kissé különösen hangzik, hogy az idősebbek azért kötekednek a fiatalokkal, mert nem tartják őket elég fiataloknak, romboló kedvűeknek és kezdeményező akaratúaknak – de ha így van, bűn lenne róla hallgatni.”

Az új generáció nehezen találta meg helyét a már begyöpösödöttnek, öregesnek tetsző Babitséknál. Mindaz a hit és mánia, ami a sokat megélt és megírt nagyokat jellemezte, a fiatalokat elkerülte. Talán reálisabbak, békére vágyóbbak voltak, talán illúziók nélkül tekintettek már a világra. Babits uralmát amúgy is nehéz lett volna megtörni.

1941. augusztus 1-jén jelent meg a Nyugat folyóirat utolsó száma, 1941. augusztus 4-én, három nappal az aktuális szám megjelenése után meghalt Babits, s mivel a megjelenési engedély kizárólag az ő nevére szólt, a Nyugat is megszűnt. Illyés Gyula vezetésével azonos szerkesztési és tördelési elvekkel, csak épp Magyar Csillag néven 1944-ig mégis tovább élt a Nyugat.