Utrillo ecsetje nyomán varázslatos életre kelnek Párizs fehér falú házai, régi templomai, kanyargós utcái. Maurice Utrillo francia posztimpresszionista festő 60 éve, 1955. november 5-én halt meg.
Maurice Utrillo, azaz Maurice Valadon mindössze tizennyolc éves Suzanne Valadon házasságon kívül született gyermekeként látta meg a napvilágot a párizsi Montmartre negyedben 1883. december 26-án. Valadon – Toulouse-Lautrec és Renoir modellje – eleinte keveset törődött a fiával, szinte teljesen magára hagyta, és később sem árulta el neki, hogy ki az apja. Miközben modellt állt a festőknek, megfigyelte, hogyan dolgoznak, és hatásukra maga is rajzolni, festeni kezdett. Edgar Degas, aki csodálta a műveit, szárnyai alá vette. Fia eközben az utcán kóborolt, napjait alkoholmámorban töltötte. A gyereket 1891-ben egy spanyol művész, Miguel Utrillo y Molins hivatalosan a nevére vette, így lett a vezetékneve Utrillo.
Utrillo fiatal gyerekként kezdett el inni, míg az édesanyja mindent megtett, hogy ne kerüljön ital közelébe, a nagymama attól félve, hogy a fiú borzalmas, hisztériás jelenetei nap mint nap megismétlődhetnek, titokban bort adott neki. Alkoholfüggő állapotát látva, anyja, aki maga is jól festett azt javasolta neki, hogy terápiás céllal kezdjen el festeni, és az alapokra is megtanította.
Végül a Sainte-Anne-kórházba kellett vinni, ahol Vallon doktor hónapokig tartó elvonókúrának vetette alá 1904-ben egy párizsi kórházban. Az alkoholizmusba való gyakori visszaesései ellenére szenvedélyévé vált a festészet. Kezdetben vonzották Camille Pissaro és Alfred Sysley impresszionista festményei, de nem voltak esztétikai, művészi megfontolásai: azt akarta megörökíteni, ami a szeme elé tárult.
Néhány virágcsendélet kivételével műveinek túlnyomó többsége a Montmartre pusztuló házait, utcáit, ma már nem létező szélmalmait, kávéházait és mulatóit ábrázolják. Mivel félénk, visszahúzódó ember volt, kevés arckép megfestésére vállalkozott. Suzanne Valadon hatására Utrillo a festéket Monticelli módjára, vastagon rakta fel, és ösztönösen jól helyezte el a tárgyakat a térben. Rákényszerült, hogy a festéket vékonyan, takarékosan kenje, „simán, mint a tükör”, ahogy Courbet mondta; és Maurice valóban nagyon gyorsan fejlődött. Sőt egy sor igen érett vázlatot készített, mielőtt a Pissarróra emlékeztető, sűrű festési módhoz eljutott.
1910 után kezdett neve ismertebbé válni, a kritikusok dicsérték, több kiállítást is rendezett Párizsban, a következő években hírnevet és vagyont szerzett. Legjobb alkotásait a vastagon alkalmazott cinkfehér festék miatt, melyet gyakran gipsszel kevert, fehér periódusnak nevezik. A sűrű, vastag festékréteggel kitűnően vissza tudta adni az öregedő, repedezett falak látványát. Párizsban Utrillo és a nabik, Bonnard, Derain tiszta festőiségének, dekorativitásának, színvilágának hatására alakult ki Rippl-Rónai József életműve. A párizsi utcák festője, Maurice Utrillo utánozhatatlan színekkel varázsolta vászonra a Montmartre szűk utcáit, a kiskocsmákat, a mulatókat.
Anyja végérvényesen távol akarta tartani a montmartre-i mulatók világától, ezért egy Lyon melletti kastélyba költözött vele. Az önmagával túlzottan kritikus festő 1924-ben öngyilkosságot kísérelt meg, majd vidékre utazott, hogy a környezetváltozás segítse felépülését. 1925-ben külföldi kiállításaival (Brüsszel, Berlin, Düsseldorf, Hamburg) nagy sikert aratott. 1928-ben megkapta a francia Becsületrendet. 1935-ben új korszak kezdődött Utrillo életében: ötvenkét éves korában otthagyta anyját, és feleségül vett egy gazdag özvegyasszonyt, Lucie Pauwels-t, aki maga is festegetett. A házaspár Párizs divatos külvárosában, Le Vésinet-ben telepedett le, ahol megvették a Bourdelle-villát. Lucie ugyanakkor kiválóan értett a reklámhoz, a marketinghez. Híres emberekkel, filmcsillagokkal fényképeztette magukat, gondoskodott az állandó sajtóbeli megjelenésről.
1938-ban anyja agyvérzésben meghalt. Képtelen volt feldolgozni váratlan halálát, a temetésére sem ment el, egy évre elzárta magát a külvilágtól. 1939-ben rendezték meg első New York-i kiállítását, de mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy tehetsége és képeinek ereje fogyatkozik. 1949-ben Pierre Gaspard-Huit francia rendező dokumentumfilmet forgatott életéről. 1950-ben saját termet kapott a Velencei Biennálén. Élete utolsó éveiben már beteg volt ahhoz, hogy a szabadban fessen, főként képeslapok alapján készültek művei, amelyek sokat veszítettek eredetiségükből.
Hetvenkét évesen halt meg 1955. november 5-én a Montmartre negyedben. Olajképek ezreit hagyta az utókorra, emellett néhány rajzot és litográfiát is készített. A kritikusok a 18. és 19. századi tájképfestészet olyan mestereivel emlegetik együtt, mint Francesco Guardi, Hubert Robert és Camille Corot.
