„A boldogság forrása nem rajtunk kívül, hanem bennünk van…” 190 éve született Lev Tolsztoj orosz író, a realista orosz irodalom mestere.
Egy régi arisztokrata családban Lev Nyikolajevics Tolsztoj 1828. szeptember 9-én született Jasznaja Poljanában. Korán árvaságra jutott, testvéreivel rokonoknál nevelkedett. 1841-ben Kazanyban kezdte meg végül soha be nem fejezett egyetemi tanulmányait, keleti nyelveket, majd jogot tanult. 1847-ben Jasznaja Poljanában gazdálkodni kezdett, majd Moszkvában és Szentpéterváron folytatta jogi tanulmányait. Első irodalmi zsengéi is ebből az időből származnak. 1852 és 1855 között katonáskodott, és megírta életrajzi trilógiáját. 1856-ban külföldi tanulmányúton gyarapította mezőgazdasági és pedagógiai ismereteit, Jasznaja Poljanába visszatérve iskolát szervezett a parasztgyerekek számára.
Szabadiskolája minden vonatkozásban elutasította az erőszakot. Újabb, londoni tanulmányútját követően, mivel titkos nyomdát gyanítottak nála, iskoláját bezáratták, pedagógiai folyóiratát betiltották. 1862-ben feleségül vette Szofja Andrejevna Berszet, akitől tizenhárom gyermeke született, házasságuk első időszaka harmonikus volt, a belső megnyugvás gyümölcseként írta meg hat év alatt a Háború és békét, az 1805 és 1820 közötti Oroszország, benne a Napóleon felett aratott győzelem monumentális történelmi tablóját, amelyet számtalanszor feldolgoztak, készült belőle dráma, opera, balett és számos film, magyarra Makai Imre fordította.
„A háború nem holmi nyájaskodás, hanem a legocsmányabb dolog az életben, ezt nem szabad elfelejteni, és nem szabad háborúsdit játszani. Komolyan és szigorúan kell venni ezt a szörnyű szükségszerűséget. Ez a lényeg: félre kell dobni a hazugságot, és ha háború, akkor legyen háború és ne holmi játék.” (Lev Tolsztoj: Háború és béke)
Nagy tér, nagy idő, földrésznyi események, császárok, hercegek, parasztok, katonák, rengeteg ember, köztük az olvasót holtig elkísérő emlékalakzatok, csecsemősírás, haldoklók lázképei, aranyló hétköznapok és temérdek elpazarolt vér, százezrek halálával írott kísérleti történetfilozófiák s köztük a boldogságvágy apró mozdulatai, családi közhelyek időtlen bölcsessége – egészebb világ teremtésére elbeszélő még nem vállalkozott, ha csak egy nem: az Iliász szerzője. Tolsztoj sem azelőtt, sem azután nem lelte oly megszállott örömét az írásban, mint a Háború és béke hét bő esztendőjében, mikor szelleme minden erejével a regényt fűtve „csak írónak”, semmi másnak vallhatta magát. Ám ebben az óriáspanorámában is színre lép, ha nem is a próféta még, de a nagy kérdező, s feldúlja néhol látomása rendjét, csak hogy kérdezhessen.
A nagyregény után a parasztgyerekek számára állított össze ábécéskönyvet, a meséket különös gonddal válogatta össze, mert legfogékonyabb, leglelkesebb olvasóinak, a gyerekeknek szánta őket.
1873 és 1877 között készült el a lázadó nő témájának egyik leggyönyörűbb és legtragikusabb megfogalmazása, az Anna Karenina, amelyet színpadon és filmen szintén számos feldolgozásban láthattunk. Tolsztoj leveleiből tudjuk azt is, hogy az Anna Karenina alapötlete Puskin prózájának, s főként A vendégek a nyaralóba készültek című befejezetlen elbeszélésének hatására született. Pontosabban: Puskin hatására fogant meg benne a gondolat, hogy regény ír egy tragikus élményéből. Az orosz realista irodalom egyik fő alkotása a szenvedélyes, ám a közösség szemében törvénytelen szerelem történetét ábrázolja, az elnyomott női lélek vívja itt bukásra ítélt szabadságharcát a képmutató társadalom hazugságai ellen. A magas rangú tisztviselő felesége elhagyja férjét és kisfiát, majd végül önmagát is feláldozza szerelméért.
„Mintha nem tudná, hogy maga az élet nekem; nyugalmat azonban nem ismerek, és nem adhatok; magamat, a szerelmet…igen. Nem tudok külön gondolni magára és magamra. Maga és én, egy nekem; nyugalomra azonban nem látok sem a magam, sem a maga számára lehetőséget. A kétségbeesést, a boldogtalanságot, azt lehetségesnek látom, és lehetségesnek a boldogságot; milyen boldogságot!…Vagy lehetetlen talán?-tette hozzá az ajkával csak; Anna azonban meghallotta.” (Lev Tolsztoj: Anna Karenina)
„A világirodalom legnagyobb társadalmi regénye” – Thomas Mann méltatta így az Anna Kareninát, amit magyarul Németh László fordításában olvashatunk – egyszerre volt Tolsztoj művészi búcsúja a szerelemtől és gondolati előkészülete a prófétaszerepre. Egy kötetben szinte két regény: Annáéban Tolsztoj elmondhatta mindazt, amit az érzéki rajongásról egyáltalán tudott, és amit csak művészi alakban mondhatott el, Levinében pedig megfestette önarcképét, a helyzetével erkölcsileg meghasonlott földesúrét, akinek önvizsgálatát és felismeréseit később már csak röpiratok nyelvén vagy a gondolatnak szigorúan alárendelt szépprózában tudta megfogalmazni.
Az Istent kereső író az 1880-as évek elején egyre mélyülő válságot élt át. Ekkor kristályosodott ki sajátos hitvallása: az egyház merev és képmutató, Jézusból csak ember voltát és tanításait fogadta el, és a négy evangéliumból megalkotta saját, „ésszerű” változatát. Hamarosan követői támadtak. A pravoszláv egyház nem nézte jó szemmel tevékenységét, 1901-ben kiközösítette”eretnek” kereszténységéért.
Társadalmi érzékenysége és írói tevékenysége szétválaszthatatlanul összefonódott: járta a nyomornegyedeket, kiadót alapított a népművelés szolgálatára, megírta az Ivan Iljics halálát és a Kreutzer szonátát. Családjával sok vitája volt, feleségével megromlott a viszonya, főként azt követően, hogy a köz javára lemondott birtokáról, összes vagyonáról és a szerzői jogdíjakról. Újabb válság és újabb nagyregény, a Feltámadás ezen időszak terméke.
Életének utolsó évtizedében főleg erkölcsi és közéleti kérdések foglalkoztatták. Feleségével folytatott veszekedéseik azonban egyre kilátástalanabbá váltak, így jutott arra az elhatározásra, hogy szakít addigi életvitelével, és elutazik a Dél-Oroszországban élő tolsztojánusokhoz. Lopva, éjnek idején hagyta el Jasznaja Poljanát, az egykori idill helyszínét, útközben azonban megbetegedett, és az asztapovói állomásfőnök szerény szobájában halt meg 1910. november 20-án.
