„Beszélni és cselekedni, gondolni és élni nem ugyanaz. A szenvedély álmában minden lehetségesnek látszik; de ha már a valósággal állunk szembe, rémülten meghátrálunk és eredeti felfogásunkhoz menekülünk.” Mi a 210 éve született George Sand világraszóló sikereinek titka?
„Mindnyájunkban ott dereng az igaz és jelenlevő élet emléke, valahányszor egy kínos álom a képzelet és őrjöngés világába vet minket. Küszködünk az éjszaka agyrémei és rettenetei ellen, s közben érezzük, csak lidércnyomás az egész, és erőlködünk, hogy felébredjünk; de mintha egy ellenséges hatalom ragadna meg újra és újra, hogy visszalökjön a borzalmas tehetetlenségbe, ahol egyre gyászosabb képek, egyre gyötrőbb fájdalmak ostromolnak és kínoznak.” (George Sand: Consuelo)
1804. július 1-jén született George Sand francia írónő, de Musset, Mérimée és Frederic Chopin szeretője. Amandine Aurore Dupin néven jött világra Párizsban egy táncosnő és egy katonatiszt házasságából. Elképesztő családfája volt. Felmenői között volt főúr, híres marsall, sőt király éppúgy, mint madárárus, kurtizán és táncosnő, a családban egymást követték a szerelemgyerekek, a törvénytelen leszármazottak.
„Anyám táncosnő volt, sőt táncosnőnél is kevesebb; statiszta Párizs bulvárszínházainak legutolsójában; egy gazdag férfi kiemelte ebből a lealjasodásból, hogy még mélyebb lealjasodásba taszítsa. Harmincéves volt, amikor apám megismerte, és micsoda tévelygések között élt! Apám nemes szívű volt. Megértette, hogy ez a szép teremtés képes még szeretni.” (George Sand: Életem története)
Aurore apja, Maurice Dupin katonatiszt korán meghalt, nevelését apai nagyanyja vette át, aki azon fáradozott, hogy a kislányt Nohant, a családi kastély finom modorú, művelt örökösévé tegye. 1818-ban előkelő intézetbe küldte, amelyet angol apácák tartottak fenn. A leánynak eleinte nem tetszett a zárdai életmód, néhány hónap múlva azonban vallásos áhítatba merült: apáca akart lenni. Ábrándjának nagyanyja vetett véget, akinek rohamosan hanyatlott az egészsége, maga mellé rendelte unokáját, s Aurore 1820-ban elhagyta a zárdát. Nagyanyja a következő évben halt meg, tőle birtokot, és tekintélyes járadékot örökölt.
1822-ben férjhez ment Casimir Dudevant báróhoz, s a házaspár Nohant-ba költözött. A kezdetben harmonikus kapcsolatból két gyermek született, a fiatal feleség azonban hamarosan megunta jóindulatú, ám kissé érzéketlen férjét. Viszonyuk megromlott, férjnek, feleségnek egyaránt szeretői voltak, végül 1831-ben Aurore Párizsba utazott, ahol kezdetben Jules Sandeau-val, egy joghallgatóval élt együtt. Szabados különcködése ekkor kezdődött: hogy feltűnést keltsen, férfiruhát öltött, lábán csizmát hordott, haját félhosszúra vágatta és szivarozott. A jó társaságot megbotránkoztató külsőségek nemcsak feltűnést keltettek Európa-szerte, de követői is akadtak szép számmal, még Magyarországon is.
Közben anyagi nehézségeik támadtak, kereset után kellett nézniük. Sokféle próbálkozás után jött rá, milyen könnyen megy neki az írás. Valóban: évtizedek múlva Zola mondta róla, hogy úgy ír, mintha diktálnának neki. A Le Figaro elfogadta közlésre néhány cikkét, amelyet Jules Sand álnéven közösen írt Jules Sandeauval. George Sand néven 1832-ben írt először: önállóan írt regénye címe Indiana volt, s ezzel vált ismertté ez a név.
George Sand belépett a köztudatba, s viselője a továbbiakban a magánéletben is írói álnevét használta. Az Indiana – melynek története szenvedélyes tiltakozás a társadalmi konvenciók ellen – a közönség és a kritikusok körében egyaránt sikert aratott. A példányokat elkapkodták, és George Sand egy csapásra gazdag és híres író lett.
Gyors egymásutánban adták ki további könyveit, regényesített életrajzát (Valentine), egy ízig-vérig romantikus történetet (Lélia), valamint egyik legsikerültebb regényét (Mauprat). 1843-ban adták ki legnagyobb szabású, két részből álló művét Consuelo címmel. 1848-ban kitörő lelkesedéssel üdvözölte a forradalmi mozgalmakat, de az események alakulásában csalódnia kellett.
1849-ben a fővárosból vidékre költözött, letelepedett a családi kastélyban, ő lett Nohant nagyasszonya. Témát váltott, tájregényeket, elbeszéléseket írt, igazi kifejezési formáját azonban a paraszti életről szóló rusztikus mesékben találta meg (A kis Fadette 1849, Falusi muzsikusok 1853). Írói pályájának legkésőbbi szakaszából csak önéletrajza (Életem története 1855), és az unokái számára írt kis történetek (Egy nagymama meséi 1873) bizonyultak maradandónak.
„Hűtlenségeimben mindig valami végzetszerűségnek engedelmeskedtem, amely az eszmény felé vonzott: ez az ösztönzés arra késztetett, hogy a gyarlót hagyjam el a tökéletest megközelítőnek tetsző kedvéért” – írja Életem regénye c. kötetében. S valóban, élete éppoly színes, kalandos és merész volt, mint a regényei. A XIX. században nem volt még egy írónő, akinek sikerekben, végletes szerelmekben, csalódásokban gazdag életét több figyelem kísérte volna, mint az övét. Hódolattal és szidalommal egyaránt illették, mert szerelmi élete a társadalom többsége számára botránykő volt, ő azonban a bírálatokra megvető semmibevevéssel válaszolt.
Életében főszerepet játszottak a férfiak, számtalan szeretője volt. Az ismertebb nevek közül alkalmi viszonya volt Mérimée-vel, hosszabb ideig tartó viharos románca Alfred de Musset-vel, és évekig tartó kapcsolata Chopinnel. Szeretőit nem naponta váltogatta: ha úgy érezte, megtalálta a tökéletes férfit, évekig élt vele, s szinte anyai gondoskodással vette körül. Chopinnel például nyolc évig élt együtt, mígnem a zeneszerző hagyta el egy nagy veszekedés után. Igazi barátság fűzte Balzachoz, Liszt Ferenchez, és élete végén Gustave Flaubert-hez.
Idős korára változatlanul népszerű maradt. Könyvei nagy példányszámban jelentek meg, s minden évben írt legalább egy, de inkább két regényt. Derűs és bölcs lett, igyekezett megbarátkozni saját halálának gondolatával, ennek ellenére amikor 72 éves korában komolyan megbetegedett, mégis félvállról vette a bajt.
Fiatal kora óta epebántalmakban szenvedett, s 1876. május 30-án olyan szörnyű fájdalmai voltak, hogy orvost hívtak, aki bélelzáródást állapított meg. Kínlódása napokig tartott, június 8-án halt meg a Nohant-i házban. A franciák nagy íróként gyászolták. Sírjánál felolvasták Victor Hugo levelét, amely így kezdődött: „Halottat siratok, és halhatatlant üdvözlök…”
Fotók: Wikimédia
