„Élni, gondolkozni, hinni, az semmi! Semmi, ha az ember nem tudja életét, gondolkozását, meggyőződését cselekvés alakjában kifejezni!” Roger Martin du Gard Nobel-díjas francia író 135 éve, 1881. március 23-án született a Párizs melletti Neuilly-sur-Seine-ben.
Jómódú polgári családból származott, vallásos nevelést kapott, de kamaszkorában szembefordult az egyház tanaival. Gimnáziumi éveiben meghatározó olvasmányélménye volt Tolsztoj Háború és békéje, amely később „a nagy mintát” jelentette számára írói pályáján. 1899-től a párizsi Levéltáros Főiskolán történeti és művészettörténeti tanulmányokat folytatott. Az itt elsajátított kutatói módszer, a tények aprólékos, módszeres összegyűjtése és a hitelesség igénye írói módszerét is meghatározta.
„Áthatolhatatlan állat az ember. Mi is egymás körül keringünk, nem találkozunk, nem olvadunk egybe. Magányos bolygó mindegyikünk. Légmentesen magányba van zárva, bőre zsákjába varrva. Betöltjük életünket és eltűnünk.” (Roger Martin du Gard: A Thibault család)
A főiskola elvégzése után úgy határozott, hogy az írásnak szenteli minden idejét. Az 1909-ben írt első, Boldogulni című regényét a saját költségén adta ki, de műve visszhang nélkül maradt. A sikertelenség nem törte le, ismét hatalmas regénybe kezdett, de csak egy részletet adta ki Egy asszony közülünk címmel. Hamarosan ráébredt, hogy ez a műve is kudarcra van ítélve, ezért a még eladatlan példányokat zúzdába küldte.
Több mint hároméves munkával 1913-ban készült el az Egy lélek története, amely meghozta számára a művészi és a közönségsikert. A kor legfontosabb és legjellegzetesebb kérdéseit bemutató mű hátterét a Dreyfus-per szolgáltatta. A regény sikere nyomán kapcsolatba került a Nouvelle Revue Francaise körével, szoros barátságot kötött André Gide-del és a színigazgató, rendező Jacques Copeau-val. Utóbbi színháza mutatta be 1914 elején paraszti környezetben játszódó komédiáját, a Leleu apó testamentumát. Az író maga is tevékenyen részt vett a színház életében: nemcsak darabokat írt számukra, hanem egy angliai turnén két kisebb szerepet is alakított.
Az első világháború kitörése után, 1914-től 1919-ig katonai szolgálatot teljesített. 1920-ban szakított a színházzal, az elkövetkező csaknem két évtizedet írással töltötte Normandiában, illetve Nizzában. Így készült el 1922 és 1940 között élete fő műve, A Thibault család, amely két család, a Thibault-k és Fontaninik összefonódó történetén keresztül mutatja be a polgárság szinte minden rétegét és boldogulási lehetőségeit. A regényciklust gazdag életanyaga, mély pszichológiai tartalma, humanista üzenete miatt a 20. század egyik remekművének tekintik. Magyarul Benedek Marcell fordításában olvashatjuk.
A Thibault család-ban, a 20. század Háború és béké-jében nyomon követhetjük egy apa és két fia élettörténetét; az apáét, akinek belső harcait és elfojtott érzelmeit csak halála után ismerjük meg ; Antoine-ét, az idősebb fiúét, aki majdnem mindent megkap a fennálló társadalmi rendtől: állást, hírnevet, jólétet, szerelmet ; s talán leginkább Jacques-ét, a kisebbik testvérét, aki már gyermekkorában sem tűri a családi, az érzelmi, a társadalmi zsarnokság nyűgét, és aki mindennel szakítva, az írásban, a forradalomban és végül az önkéntes halálban találja meg az emberekkel és önmagával való békéjét. De fontosabb a mesénél az a hatalmas világkép, amely mintegy rajzolódik lassan a háttérre. Antoine, a jó orvos, és Jacques, az eszményi forradalmár, a maguk véges életén túl az emberi szenvedéssel birkóznak: az egyik a társadalmon belül és azért, hogy gyógyítsa, a másik a társadalommal szemben, hogy gyökerében megváltoztassa. Megkísérlik a lehetetlent, és mind a ketten eljutnak az emberi lehetőség végső határáig. A regény megírása közben más műveken is dolgozott: 1929-ben jelent meg az Afrikai vallomás című elbeszélés, majd négy év múlva a Vén Európa című regény. Fő művéért, a polgárság hanyatlását ábrázoló regény művészeti erejéért és igazságszeretetéért 1937-ben Nobel-díjjal jutalmazták.
1937. december 12. Stockholm
„Barátaim jól tudják: szinte betegesen irtózom minden indiszkréciótól. Az az ember, aki műveiben legjobb, legbensőbb énjét szolgáltatja ki olvasóinak, teljes joggal őrzi meg saját magának és a hozzá közelállóknak magánélete titkait. Ahhoz, hogy egy író valódi természetét megismerjük, írásait kell alaposan áttanulmányoznunk. A mű az egyetlen biztos útmutató, az egyetlen cáfolhatatlan tanú, mert a művében a legvisszahúzódóbb művész is leveti álarcát, és mintegy szándéka ellenére kiszolgáltatja titkait.”
(Részlet Martin du Gard-nak a Nobel-díj átvételekor mondott stockholmi beszédéből)
1939 tavaszán feleségével közép-amerikai utazásra indult. Útközben érte a világháború kitörésének híre, csak kerülő úton sikerült visszajutnia Franciaországba. A német megszállás éveiben Nizzában élt, ahol Maumort ezredes naplója című regényén kezdett el dolgozni, napjait komor kétségbeesésben töltötte. A háború végén visszatért Párizsba, majd vidéki birtokára. 1951-ben Jegyzetek André Gide-ről címmel megjelentette legjobb barátjáról írt feljegyzéseit, majd 1955-ben Önéletrajzi és irodalmi emlékek címmel naplójának néhány töredékét.
1958. augusztus 22-én halt meg Sérignyben. A kritikai realista irányzat jelentős képviselője volt, aki műveiben folytatta és megújította a 19. századi realizmus és naturalizmus hagyományait.
