„
Ilyen szerencsés lelki válság után csinált számadást multjával, jelenjével, önmagával és övéveivel. El kell feledni – vallotta, mint új hitvallást – el kell feledni, hogy ötven évig boldogtalanok voltunk, ha van remény egy évi fél-boldogtalanságra.” Ady Endre rövid élete éppoly teljes volt, mint amennyire teljes.
Sűrűn előveszem Ady líra és prózai műveit egyaránt. Nemcsak azért, mert szeretem olvasni számomra különösen kedves költőnket, publicistánkat, mert sok mindenben egyetértek vele, hanem azért is, mert minden alkalommal bátorságot önt belém. Őt olvasva a világ kitárul; megmutatkozik és szenvedélyében nyilatkozik.
Ady Endre: A fekete zongora
Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
„Vagyok tékozló eretnek”
„Magyar költő még nem támasztott akkora zajt maga körül, mint Ady Endre. Ezt a zajt ő maga provokálta.” Biztos volt zsenialitásában, nem kételkedett alkotói minőségében, noha újra és újra megszenvedett minden egyes sorával. Kevés kritikus-író ismerte jobban Ady Endre személyét és munkásságát, mint Schöpflin Aladár, az ő véleménye még 15 évvel a költő halála után is érvényes volt, és ma is annak tekinthető.
A századforduló magával hozta az újítási vágyat, az első újítók még az ezernyolcszázkilencvenes évek szecessziójának és impresszionizmusának ideje alatt váltak jelentős képviselőkké. Az újítás csúcsa kétségkívül a Nyugat megjelenése és az azt megelőző néhány év, elsősorban Ady új költészete és irodalmi harca, ami már valódi forradalmi minőségét jelenti. A modern kor nagy „látó”-ja, politikai és irodalmi gondolkodója fellépésének idejét méltán lehet Ady-korszaknak nevezni. Az újítás eredményei között tartjuk számon a régitől megkülönböztető sajátosságokat: célzatos és tudatos kifejezés, a feltűnő szubjektivitás, sejtető, szuggesztív közlésmód, érzékletes, zenei és festői hatásokra való törekvés.
Harc a Nagyúrral
Ady Endre költő, újságíró, a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja, 135 éve, 1877. november 22-én született. Elszegényedett köznemesi család sarjaként a „hepehupás, vén Szilágyban”, Érmindszenten jött a világra. A gimnáziumot Nagykárolyban és Zilahon végezte, Debrecenben jogot hallgatott, de a bohém, „garabonciás” élet jobban vonzotta, ezért 1898-ban abbahagyta tanulmányait, és újságírónak szegődött.
„Születtem pedig, hajh, 1877. november hó 22-ik napján. Szilágy megye Érdmindszent községében, a régi Közép-Szolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában. Az apám, Ady Lőrinc a belső Szilágyságból, Lompértből került ide, mikor édesanyámat, az egykori érdmindszenti református papnak korán elárvult leányát, aki egy falusi kisbirtokos nagybácsi fogadott föl, feleségül vette. Az anyám családja ősi protestáns papi család, miként erdélyi kálvinista papleány, Visky leány volt apai nagyanyám – nagyapám, Ady Dániel pedig a Wesselényiek számtartója s lompérti földbirtokos.” (Ady Endre: Önéletrajz)
A függetlenségi párti Debrecen című lapnál kezdett dolgozni, a századfordulón Nagyváradra költözött, amelyet pezsgő kulturális élete miatt „Pece-parti Párizsnak” nevezett. Karcos és engesztelhetetlen újságírói stílusát is itt, a radikális Nagyváradi Napló hasábjain alakította ki, számos sajtópert indítottak ellene. A Holnap irodalmi társaság 1908-ban alakult Nagyváradon, tagja volt Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula és Miklós Jutka.
Ady és Léda
1903-ban Nagyváradon ismerkedett meg a Párizsban élő gazdag kereskedő, Diósy Ödön feleségével, Brüll Adéllal. A Léda, ahogy Ady múzsáját nevezte, az Adél szó anagrammája. Szenvedélyes testi szerelmüket verseiben is megjelenítette, ami még az egyházi és hivatalos körök felháborodását is kiváltotta, a szemérmes magyar szerelmes versekhez szokott olvasóközönséget lenyűgözte az új, merész hang (Héja-nász az avaron, A fehér csönd, Léda a hajón stb.).
„Sors, furcsa és nem is kellemetlen véletlenek: 1904-ben Párizshoz és Párizsba segítettek, s így gyerekes nagy elégtételemre kikerülhettem Budapestet. Párizsból a régi Vészi József és Kabos Ede csinálta Budapesti Naplóval sikerült észre vétetnem magam és jobban, mint Nagyváradról, ahonnan már e laphoz fölkínált utam volt. Úgy kellett történnie, hogy írói bátorságom igazolását megkapjam előbb Párizsban – s egy-két tragikus franciától -, mert a mesterségemhez mást nem taníttatott el velem Párizs. Azután hazajöttem, újságba írtam, mindent, politikát, kritikát, riportot, novellát, verset. Próbáltam rengeteget élni, azaz jobban ráfigyelni arra, amit mindig erősen érezve és szenvedve éltem. Írásaim, különösen a versek egyszerűen felháborodást keltettek: voltam bolond, komédiás, értelmetlen, magyartalan, hazaáruló, szóval, elértem mindent, amit Magyarországon egy poétának el lehet érni, de nem haltam meg.” (Ady Endre: Önéletrajz)
1904 és 1912 között nyolcszor járt a francia fővárosban, amely számára az igazi, lüktető nagyvárost, az „ember-sűrűs gigászi vadont” jelentette. Párizsból a Budapesti Naplót tudósította, amelyben több mint ötszáz cikke és sok verse jelent meg ebben az időszakban (Páris, az én Bakonyom, Párisban járt az ősz).
Léda és Ady meglátogatta Párizs egyik világhírű jósnőjét. A jövendőmondás szerint Ady harmincéves korában vagy megőrül, vagy óriási sikere lesz. Ady nem vette komolyan a jóslatot, de folyton emlegette, és ürügyül használta, hogy ideges, könnyelmű, mámoros életét megokolja és megmagyarázza. A pezsgő, nők, mámorok után veronállal pihent. Nyugtalanok, zavarosak voltak az éjszakái, erről nem egy levelében beszámolt barátainak. Az álmatlan perceket furcsa álmok kergették el; és a rémálmok már kisfiú korában sem hagyták nyugodni.
Ady Endre: Valaki útravált belőlünk
(Részlet)
Schöpflin Aladárnak küldöm.
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.
Vér és arany és a Nyugat
Költőként harmadik verseskötetével, az 1906-ban publikált Új versekkel tört be a köztudatba, az országos hírnevet pedig negyedik kötete, a Vér és arany hozta meg számára. 1908-tól az akkor induló Nyugat folyóirat munkatársa lett, amely 1912-től szerkesztőként is feltüntette nevét az impresszumban.
Krúdy Gyula így írt Adyról: „A költő, aki kezdettől fogva valakinek érezte magát ebben a városban: olyan széles, céhmesteres léptekkel mehetett végig az Andrássy úton, mintha azt várná, hogy paloták térnek ki majd útjából.” (Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái)
Képeit látomásokká növesztette, új mitológiát teremtett, névjegyévé váltak nagybetűs szimbólumai: Az ős Kaján, Harc a Nagyúrral, Jó Csönd-herceg előtt stb. Verseiben az elátkozott magyar sorsot kutatja (A magyar Ugaron, A Hortobágy poétája, Magyar messiások stb.), arra keresi a választ, miért „Sósabbak itt a könnyek”, és miért „Ezerszer Messiások / A magyar Messiások”. Nyelve egyénien eredeti, régies, bibliás, maga alkotta kifejezésekkel. Mindennapi olvasmánya volt a Biblia, szép istenkereső verseket is írt: A Sion hegy alján, Istenkereső lárma, Az Úr érkezése stb.
1909-től rendszeres szanatóriumi kezelésre szorult, mert önpusztító életmódja aláásta egészségét. Lédával 1912 áprilisában szakított.
„Ma már kevesebbet utazom régibb kóborlásaim területén: Bécs, Párizs és Róma háromszögében, de sajnos gyakrabban kell egy-egy szanatóriumba be-bevonulnom egészséget foltozni. Terveim vannak egy nagy regényre, színpadi írásokra, de nem tudom, ez erős tervek nem maradnak-e csak erős terveknek. Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.” (Ady Endre: Önéletrajz)
Csinszka
1914-ben találkozott az akkor húszéves Boncza Bertával, akivel 1911 óta levelezett. Ez az úri kislány, aki félig gyermek volt még, egy svájci nevelőintézet növendékeként habarodott bele a már meglett korúnak tekinthető Adyba. A kedves „kis-fruskás” levelezést indítványozott, bálványa pedig szívesen felelt az ilyen levelekre, különösen, ha nők írták. Szerette ápolni az olvasóival a jó viszonyt. Az egyszerű levélváltásból levelezés lett, a levelezésből szerelem, a szerelemből házassági szándék. Adynak hízelgett a fiatal lány rajongása, ám nem volt titok, hogy eleinte inkább játéknak tekintette a kialakult kapcsolatot. Tetszett neki a lány nyílt és elmés csevegése (Boncza Berta intelligens, nagyon művelt nő volt), leveleinek kissé agresszív, féltékeny hangja. Találkozásuk után egy évvel, a lány apjának tiltása ellenére feleségül vett. Verseiben Csinszkának nevezte, és meghitt szerelmes verseket írt hozzá, melyek közül talán a legszebb az Őrizem a szemed.
Ady Endre: Őrizem a szemed
(Részlet)
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világosan látta a világháború közeledtét, és kortársai többségével ellentétben iszonyattal töltötte el a vérontás. Háborúellenes versei miatt sokan támadták, utolsó verseskötetét 1918-ban tette közzé A halottak élén címmel. Az egyén, a nemzet legnagyobb erkölcsi kérdéseit vetette fel ezekben a költeményekben (Ember az embertelenségben, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Intés az őrzőkhöz stb.). Menekülés volt számára ez a kései szerelem, így írt házassága előtt: „No és velem – ámbár nekem mindegy: vagy megházasodok vagy elzüllök vagy meghalok.”
A házasság, persze nem ment egészen könnyen. A szenvedéllyel Ady leszámolt Léda óta. Halk, csöndes érzés volt, nagy kíváncsiság, kicsi apai szeretet megnyilvánulásával. Talán saját fiatalságát látta Csinszka elevenségében, az asszonnyá lett lány pedig élvezettel vállalta Ady feleségének kivétlesen nehéz feladatát. Betegápolónak kellett lennie – Ady egészsége ekkor már erősen romlani kezdett -, harconi a boros üvege ellen, amelynek Ady mindig tudott rejtekhelyeket találni, erről nem egy levél és visszaemlékezés fennmaradt. Csinszkának kellett kivédeni férje szeszélyeit, amelyek sokszor egészen valószínűtlenek voltak, tűrni civódásait, ingerültségeit, kirohanásait, el nem mozdult férje mellől.
Ady Endre: A Halál rokona
(Részlet)
A Halál rokona
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.
A Károlyi-féle forradalom kitörésekor már elhatalmasodott rajta a vérbaj, amikor a Vörösmarty Akadémia elnökévé választották, beszédét Hatvany Lajosnak kellett felolvasnia. Halála előtt sem magát, hanem nemzetét féltette, Üdvözlet a győzőnek című versében így üzent az antant hatalmaknak: „Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon”. 1919. január 27-én halt meg Budapesten, koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, és a nemzet halottjaként temették el. Nevét számos közintézmény, utca, tér őrzi.
Ady Endre emberek felé irányultsága és szellemi nyitottsága mellett a belső információkat, saját belső hangját csak egy bizonyos szintig hallotta meg. A lelkének legbelsőbb hangok nem mindig jutnak el gazdájukhoz. Gondolatait, hétköznapi problémáit, fájdalmait, lázadásait és érzéseit kiengedte, átruházta másokra, és szellemi termékek formájában meg is örökítette azokat. Szinte mindenkivel megtalálta a hangot, értett az emberek nyelvén, de saját belső hangjával szemben a szelektív hallás volt rá jellemző. Önhibáival, ha tisztában is volt, nem tudott mit kezdeni, javítani nem kívánt rajtuk. Adyban nagyon erős igények éltek belső késztetéseinek tudatos megélésére, csakhogy ez gyakran nem valósult meg, egyéb korlátai miatt.
Felhasznált irodalom:
Schöpflin Aladár: Ady, Nyugat
Péter I. Zoltán: Ady és Csinszka, Noran
Péter I. Zoltán – Tóth János: Egy kis séta, Noran Libro
MTI sajtó
