Kevesen tudják elmondani magukról, hogy úgy értékelnek egy irodalmi művet, ahogy Schöpflin Aladár tette. A Nyugat szerzőjének kritikáit biztos ítélőképesség, finom esztétikai érzék és igényesség, regényeit és színműveit pedig a modern eszközök tisztelete jellemezte.
Schöpflin Aladár Kossuth-díjas író, kritikus, irodalomtörténész, műfordító, akadémikus 140 éve, 1872. október 4-én született. A Nyitra vármegyei Manigán látta meg a napvilágot. Pozsonyban evangélikus teológiai, majd a budapesti egyetemen irodalmi tanulmányokat folytatott. Ahogy Balog Tamás írja Schöpflin Aladár összegyűjtött levelei című kötetében: „Széles körű műveltséggel, elfogulatlan objektivitással és nem utolsósorban csalhatatlan mércével jelölte ki kora irodalmának figyelemreméltó jelenségeit. Kritikái, monográfiái és a legismertebb műve, a 20. századi összefoglaló irodalomtörténeti szintézise a magyar esszé legjobbjai közé tartoznak. Stílusa könnyed, olvasmányos, elemzései lényegre látóak, szinte semmi sem kerüli el figyelmét. Ugyanakkor nem jelentéktelen szépírói munkássága sem.”
A Nyugat
1898-tól a Vasárnapi Újság segédszerkesztője, 1902-től irodalmi rovatának szerkesztője és vezető irodalomkritikusa, 1909-től a Franklin Társulat lektora és irodalmi titkára volt. Az 1908-ban megjelent Nyugat – a 20. századi magyar irodalom meghatározó, korszakos jelentőségű folyóirata – már első évfolyamában közölte írásait, és Babits megnyugvására szinte később sem volt olyan szám, amelyben ne jelent volna meg tanulmánya vagy recenziója. A Nyugat szembe ment a hatalom által elvárt ízléssel, amely a hagyományos irodalmi világot a maga szemléletével védte; az újításokat károsnak, érthetetlennek vélte. A folyóirat erősen személyes hangú, impresszionista kritikusai közül mindvégig kimagaslott higgadt tárgyilagosságával Schöpflin Aladár.
1918-ban a forradalmi írókat összefogó Vörösmarty Akadémia főtitkárává választották. Később vezette a Szózat című napilap irodalmi rovatát, s egyik szervezője volt az 1926-ban létrehozott Magyar PEN Klubnak.
Babits halála után, 1941-től az ő irányításával folytatta működését az – általa kétszer is elnyert – Baumgarten-díj kuratóriuma. Ugyanebben az évben Illyés Gyula mellett társszerkesztője lett a megszűnt Nyugat utódjának, a Magyar Csillag folyóiratnak.
Ady és a kritikusa
A Nyugat kritikusaként elemezte és értékelte a folyóirat első nemzedékének képviselőit, színvonalas tanulmányokat jelentetett meg Petőfi, Arany és Babits költészetéről, 1941-ben közreadta kiváló Mikszáth-monográfiáját.
Komoly szerepe volt Ady Endre, Móricz Zsigmond és mások elismertetésében. Ady Endrét, felfedezőjeként és későbbi mély kapcsolatot ápoló, jó barátjaként segítette pályáján. „Harmincadik évemen túl voltam, amikor megismerkedtem Adyval, aki életem legnagyobb irodalmi élményei közé tartozik, s lényegesen módosította az irodalomhoz való viszonyomat.” Ránk maradt levelezéseiből és visszaemlékezéseiből fény derül arra, hogy mennyire is volt ez a kapcsolat mély és igaz, hogy magánemberileg és szakmailag mennyire számíthattak a másikra. Schöpflin az évek során igazi barátra talált a nála öt évvel fiatalabb Adyban, lelkesedett és rajongott érte. Így ír róla: „Adyhoz való viszonyom életem legnagyobb dolgai közé tartozik, szüleim, testvéreim, feleségem és gyermekeim után mindjárt ő következik, ami az életemben, gondolataimban, érdeklődésemben elfoglalt helyet illeti.”
Schöpflin Aladár: Ady Endre
(részlet)
„Ha a századvég költőit olvassuk, észre kell vennünk, hogy a saját személyükre nézve – versben – szerények voltak. Nem támasztottak önmagukkal szemben nagy igényeket és nem igyekeztek feltűnővé tenni önmagukat. Ady éppen ellenkezőleg kezdettől fogva büszkén, nagy öntudatossággal lépett fel s önmagát állította mindennek a közepébe. Abszolút személyes lírát csinált, nem a mindenki poézisét, hanem egyetlen emberét, Ady Endréét. A hangját nem temperálta, fennhangon szólt, igenis, nem várta meg szerényen és jólnevelten, erőszakkal is magára vonta a figyelmet. Nyilván hirdette magáról, hogy újító forradalmár, hogy rombolni akar, támadni minden ellen, amit a költészetben érvényesnek tartottak, szembeállani a polgári világgal, – az ellenkezőjét csinálni annak, amit addig csináltak. Könyve tagadhatatlanul úgy hatott, mint egy provokáció.
A hangja csupa dacos ingerültség volt. Mintha szüntelen a harag állapotában lett volna s haragját kiöntené maga körül mindenkire. A könyv azóta híressé vált vezető verse válasz az ellene intézett támadásokra.”
Igényes arcképvázlatot készített a világirodalom klasszikusairól, Friedrich Schillerről, Victor Hugóról, Émile Zoláról. Kritikusi és irodalmi érdeklődése kiterjedt a századelő fiatal tehetségeinek munkáira is: teret adott a lapban Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső verseinek csakúgy, mint Kaffka Margit és Krúdy Gyula regényeinek, novelláinak.
A Nyugatban az 1910-es években megjelent esszéit és tanulmányait a Magyar Írók, valamint az Irodalmi arcképek és tollrajzok (1917) című kötetekben adta közre. Írók, könyvek, emlékek (1925) című tanulmánygyűjteményében személyes és olvasmányélményeit foglalta össze. A magyar irodalom története a XX. században című munkája a kor irodalmának első és szinte egyetlen tudományos igényű összefoglalása volt. E kötetben átfogó képet adott a XIX. század vége és a XX. század elejének magyar irodalmáról, elsősorban a Nyugat szerepéről, a folyóirat mellett kibontakozó irodalmi mozgalom jelentőségéről.
Van három könyve, amely meghaladja az egyszerű recenzió vagy írói arckép műfaját. Az egyik: Ady (1934). Ennek értékes vonása, hogy a versek alapján rajzolja meg a költőt, nem életrajzi pletykák alapján. Az életrajz, az irodalmi élet és a verselemzések megfelelő arányú adagolásával máig a legsokoldalúbban tájékoztató bevezetés Ady költészetébe, csak a költő politikai állásfoglalásának és verseinek bemutatása hiányos és helytelen nála is: Schöpflin megértő igyekezetére azonban jellemző, hogy alapjában racionális elme létére, aki biztosabban érezte magát a regény és a dráma, mint a líra terén, ki tudott nyílni a vers előtt is, s felismerte, hogy a modern versben több van, mint ami ésszel felfogható. Például A fekete zongoráról írja: „Nemcsak Ignotus nem értette, én sem értem, vagyis nem tudnám a logikai értelmét prózába áttenni és megmagyarázni. De ez nem is szükséges, ha érzem a logikain-túli vers-értelmét, mert ez teszi a verset.”
Schöpflin Aladár: Gárdonyi problémája
(Részlet)
„Ritkaság, hogy egy író, kitünő tehetség, olyan nehezen eszmél önmagára, mint Gárdonyi Géza. Már egri tanító-növendék korában nagy vonzódást érzett az irodalom felé, huszonkétéves korában otthagyta a tanítóskodást és ujságíró lett Győrött, de eltartott huszonnyolcéves koráig, 1892-ig, amíg valami íróhoz méltó dolgot tudott csinálni. Addig élte a vidéki ujságíró hányatott, szegényes életét Győrött, Szegeden, Aradon, újra Győrött, írt minden írhatót, verset, novellát, regényt, színdarabot, kalendáriumot, tanügyi cikket, rablóhistóriát, vidéki lapok igényeinek, szatócs vidéki nyomdászok nyomorúságos garasaiért s amit írt, az – fiának, dr. Gárdonyi Józsefnek beismerése szerint is – egészben a ponyva rovatába tartozik, írói értéket csak keresve lehetett benne találni.”
1929-ben és 1936-ban Baumgarten-díjjal ismerték el, 1948-ban az MTA tiszteleti tagjává választották. 1949-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Budapesten halt meg 1950. augusztus 8-án, a Kerepesi temetőben nyugszik.
Életrajzához és a kortörténetéhez új adalékokkal járul hozzá a 2004-ben kiadott, 500 – általa írt vagy kapott – magánlevelet tartalmazó levelezésgyűjtemény, amelyben egysoros és 6-7 könyvoldalnyi terjedelmű levelek is helyet kaptak, de megtalálható benne a Kossuth-díjáról szóló, 1949-es keltezésű távirat is. A magánéleti vonatkozású levelekből nem a tisztelt és „rettegett” kritikus, hanem az ember, a családapa, a férj, vagy éppen a bohém és a romantikus udvarló alakja bontakozik ki. Schöpflin, a magánember arca a nyilvánosság előtt ezt megelőzően rejtve maradt.
Szépirodalmi műveivel Vége a szép nyárnak (1925); A piros ruhás hölgy (1926); Balatoni tragédia (1927); Őszi szivárvány (1934) Vihar az akváriumban (1939) és könyveivel Magyar írók (1917); A magyar irodalom története a XX. században (1939); Válogatott tanulmányok (1967) egyaránt sikert aratott. Sokat fordított angolból, franciából és németből. 1929-ben az ő szerkesztésében jelent meg a négykötetes Magyar Színművészeti Lexikon.
