Kaffka Margit nem ragaszkodott a tantervhez…
Kaffka Margit a század első éveiben a Miskolci Állami Polgári Leányiskolában tanított. Furcsa módon nem irodalmat, hanem földrajzot, egészségtant, háztartástant és szépírást…
Nem éppen a legizgalmasabb tantárgyak, de tanítványai mégis alig várták az ő óráit. Kaffka Margit nem ragaszkodott a tantervhez, és a szürke iskolaanyagot finom megérzéssel, emberséggel vonzóvá, érdekessé tette. A szépírás-tanítás volt Kaffka Margit legnehezebb leckéje. Az írása ugyanis nem volt valami mintaszerű, tehát nem írta elő a szöveget a táblára, hanem a könyv ábrái szerint csináltatta a lányokkal a feladatokat.
– Írja le mindenki kedvenc versét! – adta meg a témát, és aztán sorba járt a padok között, és bele-belepillantott a füzetekbe.
Az egyik kislánynál hirtelen megállott, mintha lába a földbe gyökerezett volna. Odahajolt a pad fölé, és még egyszer elolvasta a szépírás-dolgozatot. Nem akart hinni a szemének. A füzetben a fafejű Pekár Gyula az időtt divatos verse: Riza nótája állott, a förtelmes, máig is tréfásan emlegetett refrénnel:
„…édes lesz majd megpihenni,
odalent már nem fáj semmi…”
Kaffka Margit hosszan, bánatosan csóválta a fejét. Száját elhúzta, és megállította a dolgozatot író gyerek kezét:
– Kislányom – mondta elkeseredetten -, hagyd abba! Az írásod szép, de a vers rettenetes… Nem akarom elhinni, hogy ez volna a kedvenc versed. Ám, ha mégis: nagyon megkérlek – felejtsd el örökre!
