„
Szerény ember vagyok, s a családomat is szerényen neveltem és kell is, mert szerény kis nemzetnek gyermeke vagyok.” Az emberábrázolás és a stílus sajátos, expresszionista jelkép-formáló útján talált magára igazán a Nyugat legkiválóbb prózaírója, Móricz Zsigmond.
„Mi az élet?
Sár.
És az ember benne?
Arany a sárban.
Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett?
– Ki?
Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.” (Móricz Zsigmond: Sárarany)
Móricz Zsigmond író, újságíró, szerkesztő, a 20. századi magyar realista próza kiemelkedő alakja, a magyar falu és a parasztság ábrázolásának megújítójának magánélete nyílt titok, élete során vezetett naplójában részletesen beszámol irodalmi törekvéseiről, hullámzó szerelmi életéről is. Móricz Zsigmond 70 éve, 1942. szeptember 5-én halt meg.
1879. június 29-én született Tiszacsécsén (az anyakönyv bejegyzése alapján július 2-án). Apja feltörekvő parasztember, anyja értelmiségi család sarja volt. Apja csőddel végződő vállalkozásai a családot gyakran a nyomor szintjére juttatták, ám a gyerekek taníttatására mindig nagy gondot fordítottak. Móricz nagyhírű református kollégiumok (Debrecen, Sárospatak) tanulója volt, de mivel rosszul tanult, s egyedül érezte magát, anyai nagybátyja Pallagi Gyula a kisújszállási gimnázium igazgatója magával vitte, s ott érettségizett jó eredménnyel. Tanult teológiát, majd jogot Debrecenben, bölcsészetet Budapesten, de tanári szakvizsgát nem tett. 1902-től mégis tanított gimnáziumban, volt tisztviselő, majd 1903 és 1909 között Az Újság című hetilap gyermekrovatának szerkesztője.
Elbeszélései már korábban is jelentek meg vidéki lapokban, de nevére igazán a Nyugatban 1908-ban megjelent Hét krajcár című novellája után, amelyet fia halála után írt, figyeltek fel. Első novelláskötetét Ady Endre is üdvözölte, barátok és szellemi szövetségesek lettek. A Hét krajcár épp hogy átlépett a népábrázolás érzelmes tárgy- és formarendjén; első nagy port fölvert regénye, a Sárarany azonban már teljes vértezetben mutatja meg a nagy romantikus-realistát. Mélyen átélt és indulatos hévvel megformált jelenetei messzire túlmutattak magukon s a rossz dolgok megváltoztatásának céljait egyformán szolgálták a magyar falu megszépítetlen ábrázolásával meg a fullasztó közegükből kitörni nem képes tehetségek jelképessé fokozott alakjainak fölidézésével.
Azok az asszonyok…
A Kisfaludy Társaság megbízásából népdalgyűjtésbe kezdett, Szatmár falvait járva bőséges ismereteket szerzett a paraszti élet nyomorúságáról is. 1901-től Móricz Zsigmond Kispesten lakott a helyi postamesternél, itt ismerkedett meg első feleségével. Holics Eugénia, vagyis Janka egy felvidéki bányatisztviselő lánya, aki a kispesti polgári iskolában tanított. Az esküvőt 1905. január 5-én, Janka születésnapján tartották, három lányuk és egy fiuk született. Házasságuk első évében kisfiuk született, Bandika. Mindössze nyolc hónapot élt. 1907 nyarán megszületett a második Bandika. Neki is barátja, Ady volt a névadója, de tizenhárom hónapos korában ő is meghalt. Móricz Virág, a legidősebb lány 1909-ben született. Még két lány érkezett a családba: Gyöngyi és Lili.
A siker felszabadítóan hatott alkotókedvére, sorra jelentek meg novellái, regényei (Tragédia, Sárarany, Az Isten háta mögött, A galamb papné, Magyarok, Kerek Ferkó). A kezdetben anekdotikus stílust korán felváltotta műveiben a naturalizmus olykor kíméletlen ábrázolásmódja. Magánéletében is változást hozott, hogy keresett szerzővé vált, Jankát megviselték a nehéz terhességek, egyre szigorúbbá, keményebb asszonnyá vált. Betegsége a lelkére is kihatott, Móricz pedig a boldogságot kereste. A konfliktusok elől Móricz távoli vidékekre menekült, vagy a leányfalui nyaralóba zárkózott be hetekre.
Móricz Virág így írta az Apám regénye című művében: „Már régen, állítólag tizenkét éve van egy gyönyörű, karcsú, fehér testű, ragyogó, ifjú színésznő, aki nem is sejti, milyen titkos izgalmat jelent az írónak.” Simonyi Mária színésznő játszott az íróval és vissza is riadhatott a vehemens közeledéstől. Leveleire nem válaszolt, noha Móricz naponta írt neki és feleségének is a nyaralóból: az egyiket, hogy lecsillapítsa, a másikat hogy felkorbácsolja. Janka azonban nem bírta elviselni a helyzetet, 1925 elején Veronált ivott, de ekkor még inkább figyelemfelhívás célzattal. Ám Móricz már nem tudta elfogadni a szigorú életvitelt követelő Jankát, aki többszöri próbálkozás után méreggel végzett magával áprilisban.
Az író alkotótársnak képzelte feleségét – akárcsak Janka esetében, aki minden írását elolvasta és javította is -, azonban erre Simonyi Mária nem vállalkozott. Az 1925-ben kötött házasságkötés után néhány hónappal Móricz kiábrándult a feleségéből. A konfliktusra bizonyíték egy naplórészlet 1930-ból: „Mária megint elutazott. Úgy látszik, ezzel eltűnik az életemből…” Az eltűnés jóval később következett be: a házaspár 1937-ben vált el, és végleg visszavonult csodálatos otthonába, Leányfalura.
Még ebben az évben ismerkedett meg az egykori lelencgyerekkel, Littkei Erzsébettel, Csibével, akiről Árvácska című regényének főszereplőjét is mintázta. A fiatal, enyhén visszamaradt lány a Ferenc József hídról (ma Szabadság-híd) akart leugrani, amikor az író észrevette és megmentette az öngyilkosságtól. Csibe otthonra lelt Móricz mellett, Leányfalun vezette a férfi háztartását, tanult mentora mellett, és később a Kelet Népe szerkesztőségében dolgozott. Móricz halála után könyvüzletet nyitott, kiadóként is működött. Trafikot tartott fenn, majd a Dohánybolt Vállalat alkalmazottja lett. Antikváriumi dolgozóként ment nyugdíjba.
„A magyar költők századokon át a belső kórrol beszéltek, mely emészti a büszke tölgyet, s nem vették észre, hogy csak egy fáról beszéltek, csak az osztályuralmon levő réteget nézték a magyarságnak: a nép milliói ugyanakkor vidám, egészséges, ruganyos fiatal tömeg volt.” Móricz Zsigmond megnyitó beszédéből a Vörösmarty-akadémián, aminek létrehozásában fontos szerepet vállalt a Nyugat szerzőivel együtt.
Ady Endre: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz
(Részlet)
„Készül, mert készítik az én szemfedelem,
De Móricz ZSigmond is megmarad énvelem.
Magyar sors-kockákon ez igyen döntődött,
Mind összekerülünk nem tudtuk lebírni,
Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.”
Az első világháborúban haditudósító volt. Üdvözölte az őszirózsás forradalmat, majd a Tanácsköztársaságot, ennek bukása után azonban állandó zaklatásoknak volt kitéve, s írásait egy ideig csak a Nyugat és Az Est-lapok közölték. Prózájának hangneme, stílusa is megváltozott ebben az időben, a naturalizmus háttérbe szorult, erősen kritikai szellemű realizmusa viszont megerősödött.
Az 1920-ban megjelent önéletrajzi indíttatású a Légy jó mindhalálig című regénye, a történeti hitelesség látszatát keltő Erdély trilógiája, az idilli szerelem megható képe a Pillangó című regény. Az önsorsrontó dzsentri, a megújulni nem tudó középosztály képét rögzíti az Úri muri, a Forró mezők, a Rokonok, míg a sokrétegű paraszti világ elevenedik meg a Barbárok és A boldog ember című regényei lapjain.
Babits kontra Móricz
1929 decemberében Babits Mihály mellett a Nyugat szerkesztője lett, övé volt a prózarovat. Lelkesen vetette bele magát a munkába, megszervezte a Nyugat-barátok Körét, könyvsorozatot tervezett, felkarolta az autodidakta tehetségeket. Babits és Móricz egyszerre voltak koruk válságainak szenvedő átélői és tudatos, művészi kifejezői. Sokáig ők is megbotránkoztatták a hagyományt tisztelő közönséget, később példás ihletői lettek az új nemzedékeknek. Képesek voltak rá, hogy létrehozzák a maguk minden ízében modern életművet. Mindketten tántoríthatatlan következetességgel járta végig alkotópályáját; mindketten iskolát teremtettek. Móricz a hazai világ kendőzetlen ábrázolásával, az elemi erővel alkotó „őserő” művészi megtestesítője lett.
„Mert kérem, nem az a rokon, akinek jól megy a dolga, hanem az, akinek rosszul megy. A gazdag rokonnal szemben én vagyok a rokon. Hogy is mondjam, a rokonság az csak lefelé terjed. Az olyan, mint egy háló: az ember belekerül ebbe a hálóba, s annak a köteleit a rokonság húzza. Meg akarják fogni a nagy halat.” (Móricz Zsigmond: Rokonok)
Móricz pályája legsikeresebb éveiben évtizedes előkészítő munkák után megjelentette Erdély-trilógiáját, aztán a tiszta, egyszerű emberség prózában írt himnusz-regényét, A boldog embert. 1933-ban szakított a Nyugattal – sem személyes, sem szakmai törekvéseit nem tudta egyeztetni Babits elveivel -, s az ekkor induló népi írók mozgalmának egyik fő alakja lett, 1939-től ő szerkesztette a Kelet Népét, és itt adta közre először Rózsa Sándorról írt nagyszabású regényét, ehhez is nagy háttéranyagot gyűjtött, számtalan vázlatot készített.
Móricz Zsigmond soha nem kívánt a nagyúri életmódot, jól élt, ám mindenért keményen megdolgozott. A Tündérkertről, és arról, hogyan jutalmazták a több évig tartó munkáját így írt: „Szerény ember vagyok, s a családomat is szerényen neveltem és kell is, mert szerény kis nemzetnek gyermeke vagyok. Evvel az ezerszázoldalas könyvvel (eredetileg ennyire volt tervezve a szöveg alapján, de a nyomda nagyobb kolumnát csinált, hogy a papíron spóroljon, hogy öt pengőért lehessen adni, amin a kiadó éppoly keveset keres, mint én) – én tizenhét évi munkámnak ezzel az eredményével, a kiadás után eddig összesen 2400 pengőt kerestem, legfeljebb kéthavi megélhetést.”
Utolsó éveit Leányfalun töltötte, itt születtek a Rózsa Sándorról szóló trilógiájának darabjai is. Az író 1942 augusztusában agyvérzést kapott, kórházba került, szeptember 5-én halt meg Budapesten.
2012-ben posztumusz díszpolgári címet adományozott Leányfalu önkormányzata a település egykori lakójának, egyben Pócsmegyer díszpolgára is lett, hiszen a két település a múlt század közepéig összetartozott.
