Az Így éltünk Mezopotámiában című könyvvel Agatha Christie angol krimiírónő második férjével, Max Mallowannal közös utazásaiba, valamint a híres brit régész közel-keleti ásatásaiba ad betekintést, és a harmincas években tett számtalan közel-keleti utazás irodalmi vonatkozásainak a feltárására vállalkozik.
„A sivatag nem kegyes az órákhoz. Néhány ott töltött hét elteltével az óra megelégeli a rendszeres munkát. Az idő, gondolja magában, relatív fogalom. Ezek után pedig vagy meg-megáll napjában nyolcszor-kilencszer, esetenként úgy húsz percre, vagy nekiiramodik, és száguld, akár a veszekedett. Olykor variálja a két módszert. A végén pedig végérvényesen megáll.” (Agatha Christie Mallowan: Így éltünk Mezopotámiában)
1930-ban történt, hogy a jó szerencse összehozta Max Mallowant, a fiatal régészt az akkor már igen ismert írónővel: Agatha Christie-vel. Ha már a véletlen ilyen kellemesen összehozta őket, nem sokat teketóriáztak: még véget sem ért az esztendő, összeházasodtak, és így kezdődött közös életüknek ez a hosszú, boldog és kreatív szakasza.
Agatha Christie egy pillanatig sem érezte, hogy hírneve akadályozhatná benne, hogy részt vegyen férje munkájában. Kezdettől fogva tevékeny rész kért Maxnek Szíriában és Irakban – az ókori Mezopotámiában – folytatott ásatásaiból. Hősiesen állt minden kényelmetlenséget, és meglátta a régészélet hányattatásainak humoros oldalát is.
Régi ismerősei, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen az élet a messze földön folytatott ásatásokon, kérdezgették: „Hát hogyan is éltetek Mezopotámiában?” – Agatha Christie pedig elhatározta, hogy kérdéseikre egy könnyed könyvben fele meg, szól Így éltünk Mezopotámiában című könyv ajánlója.
Agatha Christie és második férje, Max Mallowan a térségbeli ókori birodalmakat kutatva hosszasan próbált nyomára bukkanni például a mai Szíria területén élt hurrik nép egykori királyságának a fővárosára, Urkesre, amely időszámításunk előtt 2300 körül a térség egyik virágzó nagyvárosa volt, ám az évszázadok során örökre eltűnt a föld színéről.
„Néhány évig gyakorlatilag senki sem folytatott ásatásokat Irakban, és mindenki átment Szíriába; ezért a következő évben mi is úgy döntöttünk, hogy Szíriában keresünk magunknak egy alkalmas helyszínt” – írja az írónő Életem című könyvében.
„A mi nyugati gondolkodásunk igen nagy jelentőséget tulajdonít az életnek, és nehéz merőben más értékrendhez igazodnunk. Pedig a keleti mentalitás egyszerűen látja a dolgokat. A halál éppoly elkerülhetetlen, mint a születés, és hogy korán jön-e vagy későn, az Allah akaratától függ. És ez a meggyőződés, ez a belenyugvás sommásan elintézi azt, ami a mi világunk átka – a szorongást.” (Agatha Christie Mallowan: Így éltünk Mezopotámiában)
Ahogy az írónő visszaemlékezett, az ásatásokon az egyik év nagyjából olyan volt, mint a másik, és általában ugyanazok a dolgok történnek. „…boldog évek voltak, amelyek során nagyon jól éreztük magunkat, és óriási sikereket értünk el a munkában.”
Az ásatások anyagát a régész és felesége a British Museumnak adta át, és bár szíriai kutatásaik eredménytelenek maradtak, az utazásokon felhalmozott élmény-és tudásanyag később Agatha Christie számos könyvéhez szolgált hasznos alapként. A Halál a Níluson, vagy a Gyilkosság Mezopotámiában című regényei ezekből fakadtak.
„1948-ban a régészet ismét divatba jött, mindenki egy lehetséges expedícióról beszélt, és közel-keleti utazást tervezgetett; a körülmények alakulása révén ásatásokat lehetett folytatni Irakban. A háború előtt Szíria volt a leletek kincsesbányája, most viszont Irakban kínáltak kedvező feltételeket a hatóságok és a Régiségek Hivatala. Minden értékes tárgyat át kellett adni a Bagdadi Múzeumnak, de a „duplikátumokat”, ahogy ők nevezték, elosztották, és az ásatást végző régész is tisztességes részt kaphatott. ”
Agatha Christie a zárt helyszínnek is igazi mestere – írja Osvát Erzsébet. Rengeteg meglepő, új variációval gazdagította az ilyen lehetőségek körét. Cselekményalkotó fantáziája számára ez méltó kihívás volt, és megfelelt az intim, szűk környezetek ábrázolásához való kedvének, érzékének is.
A gyilkos – a motiváció miatt is – csak a ház népéből, a család tagjai közül kerülhetett ki. Még szűkebbre véve a kört: mindnyájan egy szobában ültek. Vagy: egy asztal körül, olyan szobában, amelynek egyetlen kijárata van, és azon – természetesen – nem ment ki senki. Más, többé vagy kevésbé elzárt helyszínei közül néhány: egy elromlott drótkötélpálya felső állomása; egy ásatás telephelye a sivatagban; behavazott, megközelíthetetlen ház; a Níluson úszó hajó; egy repülőgép utaskabinja magasan a felhők fölött; egy sziget, melyet lehetetlen elhagyni; szigorúan őrzött lányintézet; vagy éppen egy vasúti szerelvény mindkét oldalán lezárt kocsija, egy vonat, mely elakadt a méteres hófalak között.
„A kurd asszony előbukkan vályogviskójából, és harsányan szidja a férjét, amiért ügyetlenül fogja ki a szamarat. A nagydarab, jóképű kurd szomorúan sóhajt. Nehéz a kurd férfi sorsa…
Azt mondják, ha az arab kirabol a sivatagban, megver, de életben hagy, ám ha a kurd rabol ki, el is vágja a torkodat, merő élvezetből.
Talán így vesz bosszút az otthon elszenvedett megaláztatásokért…” (Agatha Christie Mallowan: Így éltünk Mezopotámiában)
Matthew Prichard, az írónő unokája szerint nemcsak a régészeti anyagok, de bemutatják a közel-keleti utak során Agatha Christie által készített korabeli fényképek, valamint az írónő által készített rövidfilmek is bemutatjást engednek a házaspár mindennapjaiba. útjukról. A közel-keleti és régészeti témájú regényekből több film is készült, melyeknek jelmezeit és kellékeit a könyvek alapján tervezték meg.
