„Agota Kristof nem magyar szerző, hanem svájci vagy francia, minthogy franciául ír. Azonban az emlékei magyarok, a táj, amit a szemében hordoz, magyar.” Esterházy Péter ilyennek látta A nagy füzet, A bizonyíték, A harmadik hazugság című trilógia-füzér íróját. – Részlet
Magyarországot 1956-ban elhagyó, ám magyar állampolgárságát a mai napig fenntartó Agota Kristof a svájci Neuchâtelben él. Mivel műveit francia nyelven írja, és többnyire a nagy presztízsű, párizsi Seuil kiadónál publikálja, regényei, novellái és drámái a világ minden táján – még az európaitól igencsak eltérő kultúrájú Japánban, Kínában és Koreában is – utat találnak az olvasókhoz. A Trilógia első, A Nagy Füzet című részéből több színpadi adaptáció készült, s tervezik megfilmesítését is Az írónő világhírű, immár negyven nyelvre lefordított regénytrilógiája egy ikerpár drámai fordulatokban gazdag élettörténetét tárja elénk.
Ahogy a második világháború idején kezdődő, fél évszázadon átívelő történet első részének többes szám első személyű alanya, a mi a későbbiekben átváltozik énné, úgy válik egyre bizonytalanabbá az ikrek, Lucas és Claus identitása (nem véletlen, hogy a nevek egymás anagrammái), s a fikció és a valóság közötti határ visszamenőleg is teljesen elmosódik. A két főhős különböző lehetséges életútjainak bemutatásakor az ikrek személyisége annyira összeolvad, hogy identitásuk csak az utolsó rész elolvasása után tisztázódik megnyugtató módon. Tisztázódik? De akkor ennek az utolsó résznek miért az a címe: A harmadik hazugság?
Valahol Európában pusztító háború dúl. Egy anya vidékre menekíti ikreit a nagyanyjukhoz, a népmesék gonosz boszorkányához. A gyerekeknek egyedül kell megtanulniuk mindent, ami a túléléshez szükséges. Magányosan, éhezve és fázva vezetik naplójukat a Nagy Füzetbe. Följegyzik, mit láttak, mit hallottak, mit tettek, mit tanultak. Szívük megkeményedik, testük megedződik, életben maradnak – de iszonyatos áron.
Agota Kristof Magyarországon született, Svájcban él, franciául ír – elsősorban drámákat. Franciaországban megjelent s azóta tizenöt nyelvre lefordított első regénye fekete humorral átszőtt mese és fejlődésregény egyszerre. Vízió egy könyörtelen, elembertelenedett világról, a háború és az azt követő ellentmondásos időszak szörnyűségeiről.
Ágota Kristof: A Nagy Füzet
(részlet a könyvből)
„Tizenegykor elindulunk. Mi visszük a deszkákat.
Apánk nem visz semmit. Csak arra kérjük, hogy ne csapjon zajt. A határhoz érünk. Azt mondjuk Apánknak, hogy feküdjön le a nagy fa mögé, és ne moccanjon.
Kisvártatva két járőr halad el alig néhány méternyire tőlünk. Beszélgetnek. […]
Az őrjárat eltávolodik. Azt mondjuk:
– Rajta, Apa! Húsz percünk van a következő őrjáratig.
Apa hóna alá veszi a két deszkát, odamegy a drótakadályhoz, az egyiket nekitámasztja, felmászik.
Hasra fekszünk, a nagy fa mögött, befogjuk a fülünket, kitátjuk a szánkat.
Robbanás.
A szögesdróthoz futunk a két másik deszkával meg a vászonzacskóval.
Apánk a második akadály előtt fekszik.
Igen, át lehet jutni a határon: valakit előre kell küldeni.
Egyikünk a vászonzacskóval a kezében, Apánk nyomaiba és holttestére lépve átmegy a másik országba.
Másikunk marad, visszamegy Nagyanya házába.”
***
„A plébános azt mondja:
– Soha nem látlak benneteket a templomban.
– Nem járunk templomba.
– Imádkoztok néha?
– Nem, nem imádkozunk.
– Szegény báránykák! Imádkozni fogok értetek. Tudtok olvasni?
– Igen, plébános úr. Tudunk olvasni.
A plébános átnyújt egy könyvet.
– Tessék! Ezt olvassátok! Szép történetek vannak benne Jézus Krisztusról és a szentek életéről.
– Mi már ismerjük azokat a történeteket. Van Bibliánk. Olvastuk az Ótestamentumot meg az Újtestamentumot is.
A plébános felvonja fekete szemöldökét.
– Hogy Olvastátok az egész Szentírást?
– Igen, plébános úr. Sok részletet könyv nélkül is tudunk.
– Például melyik részleteket?
– Részleteket a Genezisből, az Exodusból, a Prédikátor könyvéből, a Jelenések könyvéből és máshonnan.
A plébános hallgat egy darabig, aztán azt mondja:
– Ezek szerint ismeritek a Tízparancsolatot. Meg is tartjátok?
– Nem, plébános úr, nem tartjuk meg. Senki sem tartja meg. Meg van írva: „Ne ölj!”, és mindenki öl.
A plébános azt mondja:
– Hát igen… sajnos háború van.
A TÉL
Egyre hidegebb van. Felforgatjuk a bőröndjeinket, és majdnem mindent felveszünk, amit csak találunk: több
pulóvert, több nadrágot. De a lyukas és kopott városi cipőnkre nem tudunk még egy pár cipőt húzni. Különben sincs másik pár cipőnk. Kesztyűnk meg sapkánk sincs. Kezünk, lábunk tele van fagyással.
Azt mondjuk Nagyanyának:
– Szükségünk volna két pár gumicsizmára.
Azt válaszolja:
– Hát még mi kéne? Honnan vegyek rá pénzt?
– De hát fogytán a fa.
– Akkor takarékoskodjatok vele!
Ki se megyünk a házból. Mindenféle gyakorlatokat végzünk, fakanalakat, kenyérvágó deszkákat faragunk, és
késő éjszakáig tanulunk. Nagyanya alig kel fel az ágyból. Ritkán jön ki a konyhába. Nyugtunk van tőle.
Rosszul táplálkozunk, nincs több zöldség, se gyümölcs, a tyúkok nem tojnak. Nagyanya mindennap felhoz egy kis száraz babot meg egypár krumplit a pincéből; a pince különben tele van füstölt hússal és eltett lekvárral.
Néha jön a postás. Addig csönget a biciklicsöngővel, amíg Nagyanya ki nem megy a házból. Akkor a postás
megnyalja a ceruzája hegyét, ír valamit egy cetlire, odaadja a papírt meg a ceruzát Nagyanyának, ő meg egy keresztet rajzol a papír aljára. A postás pénzt ad Nagyanyának, vagy csomagot, vagy levelet, aztán fütyörészve visszaindul a város felé.
Nagyanya bezárkózik a szobájába a csomaggal vagy a pénzzel. Ha levelet kap, behajítja a tűzbe.
Megkérdezzük:
– Nagyanya! Miért dobja el olvasatlanul a levelet?
Azt feleli:
– Nem tudok olvasni. Nem jártam én iskolába, egész életemben dolgoztam. Én nem voltam elkényeztetve,
mint ti.
– Ha akarja, felolvassuk magának a leveleit.
– Az én leveleimet senki ne olvassa el!
Megkérdezzük:
– Ki küld pénzt? Ki küld csomagot? Ki küld levelet?
Nem válaszol.
Másnap, amíg lent van a pincében, átkutatjuk a szobáját. Felbontott csomagot találunk az ágya alatt. A csomagban pulóverek, sálak, sapkák, kesztyűk. Nem szólunk Nagyanyának, mert akkor rájönne, hogy kulcsunk van a szobájához.
Vacsora után némán várunk. Nagyanya megissza a pálinkaadagját, aztán tántorogva elindul a szobája felé, az övére akasztott kulccsal kinyitja az ajtót. Utánamegyünk, taszítunk rajta egy nagyot. Végigterül az ágyon. Úgy csinálunk, mintha keresnénk valamit, és megtaláljuk a csomagot.
Azt mondjuk:
– Ez nem szép magától, Nagyanya. Fázunk, nincs meleg holmink, nem mehetünk ki a szabadba. Maga meg el akarja adni, amit Anyánk nekünk kötött és nekünk küldött.
Nagyanya nem válaszol. Sír.
Még azt is mondjuk:
– Anyánk küld pénzt, Anyánk ír levelet magának.
Nagyanya azt mondja:
– Nem nekem ír. Tudja, hogy nem tudok olvasni. Azelőtt sose írt. Csak azóta ír, hogy ti itt vagytok. De nekem
nem kellenek a levelei. Semmi se kell, ami tőle jön.
