Igehirdetői és orvosi munkája mellett négy Goethe-tanulmányt is az utókorra hagyott, amelyekben irodalom- és filozófiatörténet elegyedik egymással. Albert Schweitzer Nobel-békedíjas polihisztor 140 éve született.
„Két tapasztalat árnyékolja be életemet: az egyik az, hogy a világ érthetetlenül titokzatos és gyötrelmes; a másik pedig, hogy az emberiség szellemi hanyatlásának korszakában születtem.
Akkor találtam meg létem célját és értelmét, amikor felismertem az élet tiszteletének elvét, amely magában foglalja az erkölcsi világigenlést.
Ez az én álláspontom, s ezért – az embereket rávezetvén arra, hogy önmagukról elgondolkodjanak, elmélyültebbé és jobbá tételükön szeretnék munkálkodni. Szemben állok a korszellemmel, mert az mélységesen megveti a gondolkodást.” (Albert Schweitzer: Életem és gondolataim)
Albert Schweitzer Nobel-békedíjas német polihisztor, orvos, teológus, orgonaművész, zenetudós, író, a 20. század nagy humanistája 140 éve, 1875. január 14-én született. Egy elzászi evangélikus lelkész fiaként született. Előbb filozófiai, majd teológiai doktorátust szerzett. 1896-ban elhatározta, hogy első harminc évét a tudománynak és a művészetnek, további életidejét az emberiség szolgálatának szenteli.
1903-ban a strasbourgi evangélikus teológiai kar vezetőjévé nevezték ki. Teológiai munkásságát protestáns liberalizmus jellemezte, fő törekvése az volt, hogy áthidalja a keresztény hit és saját kora tudományos gondolkodása közti feszültséget. Terjedelmes értekezést írt Kant filozófiájáról, könyvet szentelt Bach zenéjének, 1905-ben Párizsban részt vett a Bach-Társaság megalapításában, orgonákat épített, könyvet írt Német és francia orgonaépítészet és orgonaművészet címmel, a régi német orgonák védelmében is felemelte szavát.
Orvos az őserdőben
Amikor 29 éves korában tudomást szerzett arról, hogy Francia Egyenlítői Afrikában, a mai Gabonban orvoshiány van, ifjúkori fogadalma arra indította, hogy beiratkozzék az orvosi karra.
1913-ban sebészi szakképesítést szerzett, vizsgát tett a trópusi betegségekből, majd feleségével, Héléne Bresslauval elhajózott Gabonba. Elsősorban a lepra és az álomkór gyógyítására törekedett, de az őserdei kórház rövidesen a bennszülöttek ezreinek lett menedéke. (Első afrikai útjáról, a lambarénéi kórház alapításáról és gyógyító munkájának kezdeteiről Orvos az őserdőben című könyvében írt.) Német állampolgársága miatt 1917-ben feleségével egy franciaországi internálótáborba hurcolták, majd Strasbourgban igehirdetői és orvosi munkát vállalt, Európa városaiban előadásokat tartott és hangversenyeket adott, hogy kórháza fenntartásához pénzt szerezzen.
Csak 1924-ben térhetett vissza Lambarénébe, ahol nemzetközi támogatással végezte munkáját, sok kitűnő orvos, köztük a magyar Goldschmidt László közreműködésével. Kórházában a betegeket a hozzátartozók ápolták, ők takarítottak, látták el az egyéb teendőket. A kezdetleges higiéniai körülmények, a betegek tudatlansága nehezítették gyógyító munkáját, mégis számos életet mentett meg.
„Aki jó cselekedetekre szánja el magát, nem számíthat arra, hogy az emberek eltakarítják az útjából az akadályokat. Sőt, el kell viselnie, hogy újabbakat gördítenek elébe. Csak az az erő győzheti le őket, amely a nehézségek közepette megacélozódik és megtisztul; az az erő, amely csak a lázadást ismeri, kimerül.
Az eszmény szolgálatának az emberiségben élő óhajából csupán kicsiny töredék valósulhat meg sikeres cselekedet formájában. A jót cselekedni akaró erők nagyobb részének meg kell elégednie rejtett és befejezetlen tettekkel. E nekibuzdulások összessége azonban ezerszer értékesebb, mint a látványos, önző tevékenység. Ez utóbbi úgy viszonylik az előbbihez, mint a tajték a tenger mélyéhez.
A jóra törekvő névtelen erők azokban testesülnek meg, akik – nem tudván egész egzisztenciájukat közvetlen, egyéni szolgálatnak áldozni – mellékfoglalkozásként gyakorolják a jót.
Többségük sorsa az, hogy valamilyen kenyérkereső foglalkozást űznek, amivel fenntartják magukat, és biztosítják helyüket a társadalomban, valami közönséges, sőt kínos munkát végeznek, amely lassanként megbéklyózza a lélek eleven erőit. És mégis, nincs olyan helyzet, amelyben nem mutathatnánk meg emberségünket. A munka fokozódó specializálódása és elgépiesedése teremtette problémát a társadalom csak részlegesen oldhatja meg materiális síkon tett engedményekkel. A lényeg egészen más: az, hogy az emberek ne tűrjék passzívan sorsukat, hanem teljes erejükkel igyekezzenek megvalósítani önmagukat oly módon, hogy szellemi tevékenységet fejtsenek ki, még a legkedvezőtlenebb körülmények között is.
Az ember mindennapi kenyérkereső munkája mellett is megmentheti emberségét, ha felkutatja az összes lehetőségeket, bármily szerények legyenek is, hogy emberségesen viselkedjék embertársaival, akiknek emberi segítségre van szükségük. Ily módon a Szellem és a Jó szolgálatába állíthatja erőit. Semmiféle sors nem akadályozhatja meg az egyént abban, hogy közvetlen, emberi szolgálatot teljesítsen, foglalkozása mellett. Bárcsak mindenik azon igyekeznék, hogy emberségesen viselkedjék felebarátaival ott, ahol éppen van. Ettől függ a világ jövője.
Annak alapján, ahogyan megismertem az embereket, bizton állíthatom, hogy sokkal több bennük az eszményire való törekvés, mint amennyi a felszínre kerül. Miként a föld felszínén hömpölygő folyók száma sokkal kisebb, mint a föld alatti, láthatatlan folyóvizeké, a szemmel látható idealizmus is ritkább, mint az emberek szíve mélyén rejtőzőt, feltáratlan érzelem. Fel kell oldani a lebéklyózottat, felszínre kell hozni a föld alatti források vizét: az emberiség várja az ilyen feladat megoldására képes embereket.” (Albert Schweitzer: Életem és gondolataim)
A „Nagy Fehér Orvos”
1951-ben megkapta a Német Könyvkereskedők Békedíját, 1952-ben neki ítélték oda a Nobel-békedíjat, amelyet 1953-ban vett át. Ekkor elmondott, A béke kérdése a mai világban című beszédét világszerte kiadták. A díjhoz járó összegből telepet hozott létre a leprások számára. 1955-ben II. Erzsébet brit uralkodó a polgári személyeknek adható legmagasabb kitüntetéssel ismerte el tevékenységét. Halálos ágyán állítólag még Bachot hallgatott hanglemezről, majd elbúcsúzott munkatársaitól.
A „Nagy Fehér Orvos”, ahogy Gabonban nevezték, 1965. szeptember 4-én hunyt el. Leprások ásták meg a sírját, gyalulatlan fakoporsóban helyezték a sírba, a lepratelep gyermekkórusának éneke kísérte utolsó útjára. Kórháza területén temették el, sírján egyszerű fakereszten csak ennyi áll: Albert Schweitzer. Egykori gaboni házában múzeumot alakítottak ki, ahol személyes tárgyai és levelezése mellett különleges, orgonapedálos zongorája is látható, amelyen naponta gyakorolt, mielőtt adománygyűjtő európai koncertjeire elindult.
Négy Goethe-tanulmányt is az utókorra hagyott, amelyekben irodalom- és filozófiatörténet elegyedik egymással, és a goethei erkölcsi eszmények kapcsán Schweitzer bölcselőként is szóhoz jutott etikai indíttatású korkritikájával. Etikai nézeteit Az élet tisztelete című művében foglalta össze. Önéletrajzi írásai Életem és gondolataim címmel jelentek meg.
Az utolsó polihisztorok egyike az egész emberiségért dolgozott, azt vallotta: „Humanista feladatunkat nem felekezeti vagy nemzeti hovatartozásunk alapján kell megítélnünk és végrehajtanunk.” Nevét Hatvanban kórház viseli, életét több film is feldolgozta, legutóbb az Albert Schweitzer – Egy élet Afrikáért című német-dél-afrikai alkotás 2009-ben.
Felhasznált irodalom:
Albert Schweitzer: Életem és gondolataim, ford.: Balassa Klára, Gondolat
