Királyhegyi Pál ízig-vérig sportembernek vallotta magát…
A Fészek Művészklub asztalánál Királyhegyi Pált megkérdezték, hogy ő mire büszke:
– Arra vagyok büszke, hogy ízig-vérig sportember vagyok!
– Nocsak! – álmélkodtak egyhangúan.
– Gyerekkorom óta, apám kívánságára, mindenféle sportot űztem. Egykor a farkasordító hidegben kijártam a városligeti korcsolyapályára. Főleg a melegedőt szerettem, ahol kitűnő forró teát árultak, és nem kellett csúszkálni, ami egyet jelentett a gyakori seggre eséssel. Még bokszoló is voltam pár hétig New Yorkban. Persze pehelysúlyban. Ma is büszke vagyok arra, hogy akit megütöttem, sohasem vette észre. Aztán említhetném a horgászatot is. Ugye az is sport?
– Feltétlenül! – erősítette meg Inke László, aki szeretett pecázni.
– Akkor elmesélem horgászatom történetét. Elöljáróban annyit, hogy a halat nem szeretem, mert sok benne a szálka. Órákig eheti az ember, reszketve az izgalomtól, míg végre nagy nehezen megfullad, mert nem tudja idejében kikerülni a szálkát. Ezért aztán némi bizalmatlansággal hallgattam egykori szerelmemet, Mancit, aki átszellemülten mesélt a halakról, a horogról és a kukacról, mint csalétekről. Miután titkoltam a hal iránti ellenszenvemet, Manci közölte: „Holnap, hajnali négykor találkozunk.”
– Nem ellenkeztél a korai időpont ellen? – ámuldozott Psota.
– Én is ezt kérdeztem. Kifejtettem, hogy az esti horgászat sokkal hangulatosabb, főleg fáklyafénynél. Manci kinevetett, aztán arra kért, hogy hozzak magammal horgászszerszámokat. Hajnali négykor gyalog mentünk ki a Dunához, bár én a taxit szorgalmaztam, de Manci megmagyarázta, hogy a gyaloglás is a sport része. A tett színhelyén Manci kinyitott egy pléhdobozt, amelyben nyüzsögtek a szebbnél szebb kukacok.
– S tudtál velük mit kezdeni? – kíváncsiskodott Mécs Éva.
– Azt tudtam, hogy mit nem fogok. Például nem fogok hozzájuk nyúlni, akármennyire kelletik magukat a skatulyában.
– És a Manci megkért, hogy tűzd fel a horogra a kukacot? – froclizta Agárdy.
– Hiába is kért volna, mert ha feltűzöm a kukacot a horogra, lehet, hogy belehal, hiszen még felnőtt ember sem bírja ki, ha átszúrják a hasát.
– Igazad van, és még az is kérdéses, hogy a hal szereti-e a döglött kukacot – tette hozzá Darvas Iván.
– Másrészt valószínűbb, hogyha a hal meglátja a szép tiszta horgot kukac nélkül, szívesebben harap bele, mint valami undok kukacba. Így tehát elfordultam, bedobtam az üres horgot a hideg vízbe, és vártam. Közben magamban imádkoztam, hogy édes jó istenem, add, hogy ne kerüljön hal a horgomra, mert akkor meg kell fognom a síkos, pikkelyes testét, holott utálom, és sajnálom is szegényt, amint vergődik a szárazon, ami neki olyan, mintha engem nyomnának a víz alá.
– És a Manci legalább fogott halat? – firtatta Inke.
– Nem. Hiába, a hal a legokosabb állat. Pedig a Manci horgán volt kukac, de azt is kikerülték a ravasz állatok, az enyémet sem bántották, pedig szabad választásuk volt. Ők a békés egymás mellett úszkálás mellett döntöttek.
Forrás: Kalmár Tibor: A humor háza, Kossuth Kiadó
