New York egyik leggazdagabb üzletasszonya meghívta egy estélyre Mark Twaint és a barátját, az írónak azonban semmi kedve sem volt elmenni.
− Az itteni társadalmi élet csupa külsőségből áll – szólt bosszúsan. – Meg sem hallják, amit mond az ember, lényegében mindenki csak saját magával törődik, más senkivel.
A barátja ellenkező véleményen volt, és vitatkozni kezdett. Végül is fogadást kötöttek, amely a körül forgott, hogy Mark Twain be tudja-e bizonyítani az igazát, vagy nem, s búcsúzáskor, abban maradtak, hogy az estélyen találkoznak. Ezek után Mark Twain meg is jelent az estélyen, de jócskán elkésve érkezett.
− Bocsánat, hogy megvárakoztattam a társaságot! – hajolt meg a fogadására siető háziasszony előtt. – De mielőtt elindultam, még meg kellett fojtanom a nagynénémet, és mivel az öreglány nehezen adta ki a lelkét, kicsit tovább tartott a dolog, mint gondoltam.
A ház asszonya elragadó mosollyal nyújtotta felé a kezét:
− Nem baj, barátom! Fő, hogy mégis ideért.
S mintha mi sem történt volna, tovalibbent, hogy egy másik vendéggel foglalkozzon.
