Ismert, hogy Johann Wolfgang Goethe nem vetette meg a finom bort, ám a mértékletesség híve volt…
1827-ben Jénában egy vendéglőben őszhajú öregúr üldögélt egy kis vízzel kevert bor mellett, gondolataiba merülve.
Egyszer csak harsány énekszóval egy csoport jókedvű diák érkezett. Letelepedtek az asztalokhoz és nem kevesebb, mint harminc üveg bort rendeltek egyszerre a vendéglőstől. Vidáman koccintgattak, majd kis idő elteltével egyikük széles jókedvében odament az egyedül üldögélő idős férfihoz. Melléje telepedett, majd az öregúr vállát megveregetve, az italtól kissé dadogva, így szólt hozzá:
– Hé, öregem, miért iszik maga vizes bort…? Nem bírjuk már az italt?
Az öregúr a kissé szemtelen kérdésre így válaszolt:
„Wasser allein macht stumm,
das zeigen im Bach die Fische.
Wein allein macht dumm,
siehe die Herrn am Tische.
Da ich keins von beiden will sein,
trink ich Wasser mit Wein.”
Azaz:
„Némává tesz a víz maga,
Mutatja azt a hal a tóban.
A puszta bortól léssz buta,
Mint önök itt a mulatóban.
Én úgy segítek magamon,
Hogy vízzel iszom a borom.”
Ezzel az öregúr vette a kalapját, kabátját, még egy szánakozó pillantást is vetett a csaknem kővé vált ifjúkra, és eltávozott. A duhajkodók kissé magukhoz tértek, és kérdezősködtek a vendéglőstől, ki volt az öregúr, mire a tulajdonos így felelt:
– Goethe úr, Weimarból.
Forrás: Révész Tibor anekdotái
