Bartók Béla igyekezett feloldalni a lámpalázas művészeket…
A Collegium Musicum francia estje volt a Zeneakadémia kamaratermében. A kezdés előtt az egyetlen öltözőben a nők készülődtek, a férfiak pedig frakkban várakoztak a folyosón. Rösler Endre ezen az estén Claude Debussy Verlaine-dalaiból énekelt, majd Mende Erzsivel a Pelléas és Mésalinde-ból adtak elő részleteket, Bartók Béla zongorakísérete mellett.
A várakozás hosszúnak tűnt, Rösler széke kerített Bartóknak, s Bartók leült.
Előadás előtt, bevallottan, be nem vallottan, minden igazi művész lámpalázas. Bartók csendesen, magába mélyedve ült a székén, oda-odapillantott Röslerre, aki memorizált, és a torkát próbálgatta. Kettejük közül az énekesen jobban látszott az elfogódottság, mint a pianistán. Röslerről köztudomású volt, hogy jókedvű, tréfás ember, s Bartók valamivel fel szerette volna oldani az énekes kínzó, lámpalázas szorongását. Így hát kedvesen, mosolygósan felkacsintott a drukkoló Röslerre, s odaszólt neki:
– No… mondjon már valami viccet!
Forrás: Békés István: Legújabb magyar anekdotakincs
