Újházi Ede nem sajnálta kollégájától a főtt marhahúst…
Újházi Ede egyszer örvendezve újságolta, hogy holnap Szilágyi Dezső ott fog ebédelni a hosszú asztalnál. Nehezen ment, amíg rábeszélte, mert a direktor oroszlán-természet volt: nem szeretett publikum előtt enni. Sokat evett és mindig marhahúst – ezt szerette eltitkolni az emberek elől. Újházi még idejekorán titkos tanfolyamon jól kioktatta Vampeticsot* a dolgára.
Megjött Szilágyi, leült az asztalfőre és maga Vampetics állott elébe az étlappal, hogy kiszolgálja.
– No mi jót lehetne enni? – kérdezte Szilágyi. – Megjegyzem, kissé kényes a gyomrom, ma nem is jól érzem magam… Valami nagyon könnyű dolog kéne.
– Akkor egy kis főtt marhahúst ajánlanék! – felelte Vampetics.
Szilágyi zöld szemében megvillant az elégült öröm.
– Marhahús? Hm! Nem rossz ötlet!… De nem lesz az nehéz?
Vampetics folyamatosan mondta a leckéjét, ahogy Ujházi betanította volt:
– Dehogy nehéz, kegyelmes uram! Csontos marhahús… a kövérje… a szegyéből… Gyenge gyomrúaknak a doktorok is ezt ajánlják.
Szilágyi megbékülve mondta:
– Hát akkor nem bánom… Adjon belőle. De csak egy kis adaggal.
Vampetics elrohant és amikor visszajött, két kézzel hozta rettentő ezüst tálon az étel-monstrumot: egy hízott ökörnek tetemes részét. A kövér húsok rengő tengeréből mint segélykérő karok nyúltak ki a bordacsontok. Szilágyi első pillantásra nagyot horkant örömében és híres kegyetlen száját kéjesen összecsücsörítette. De aztán arcát hirtelen elsötétítette a gyanakvás; zöld szeme végigkémlelt az arcokon, hogy nem settenkedik-e valamelyiken a visszafojtott vihogás. Haragosan dörögte:
– Mondtam, hogy kis adagot hozzon!
Vampetics muzulmán áhítattal szorította két kezét a mellére.
– Kegyelmes uram, ez olyan kis adag, hogy szinte szégyelltem kihozni a konyhából!
*Vampetics később a Gundel vendéglő lett Pesten
