A magyar stílusú szecesszió úttörője az egyik „törzsfőnöke” lett a művészasztalnak…
Talán Lechner Ödön szívügye volt, hogy ez a művészasztal az Andrássy útra néző ablak mögött legyen. Ő ugyanis szorgalmasan rajzolgatta a márványasztalra zseniális építészálmait, de azért élénk figyelemmel kísérte az utcán folyó életet, a férfiakat, az asszonyokat, a szép lányokat s az örökké változatos panorámát. Lechner szép, franciásra nyírt fehér szakállával, rózsaszín arcával, fejebúbján az elmaradhatatlan házsapkával volt egyik vezére az egész társaságnak. Egyik törzsfőnöke ennek a színes és sokféle egyéniségekből összerakódó birodalomnak. A másik törzsfő vagy Bohémia másik koronázatlan királya az arisztokratikusabb hajlamú Szinyei Merse Pál volt.
Senki sem nevezte ki őket, választás sem volt … De még csak nem is beszéltek erről, hiszen olyan magától értetődő volt, hogy ők a művészasztal „nagy öregei”.
(A harmincas évek közepén, a Japán akkoriban odakerült új tulajdonosa Lechner és Szinyei profilrajzát helyezte a falba, mert azt gondolta, hogy ezzel felélesztheti a régi művészasztalt.)
Krúdy Gyula is megemlékezik varázsos elbeszéléseiben a művészasztal sok tagjáról, sőt „Az utolsó pesti omnibusz és utasai” című írásában (megjelent a „Pesti Napló”-ban 1935. január 28-án) úgyszólván „belép” a Japán kávéházba és odaül a művészasztalhoz. Ezt írja:
„… Megállottak az omnibusz embernagyságú kerekei, a kocsis lenézett legmagasabb bakjáról, amely a fővárosban volt, a kalauz (kondoktor, mint még néhányan nevezték) az utas fogadására sietett, aki nem volt más, mint Lechner bácsi.
Ez az ezüstszakállú, bohókás tekintetű, igen finom fekete kabátban megjelengető úriember arról volt nevezetes, hogy temérdek szép házat épített Pesten, nagy része volt abban, hogy a lakosság megbámulja az építészet csodáit, amelyekkel tervezeteiben pazarul bánt.
Muzeális megjelenésű férfi volt; akár a művészkávéház kirakati ablakánál ült, kimosolygott az Andrássy út járókelőire, valamint helyeslőleg bólintott a körülötte helytfoglaló ifjú művésznemzedék fel: mindig volt valami a magatartásában, mintha az imént lépett volna ki egy klasszikus olajkép rámái közül.
Reneszánsz-korabeli érzelmekkel viseltetett az élet iránt annak nagy szeretetében ugyanezért kedélyesen felült az omnibuszra, ha városligeti hangulatokat, ifjú nők bolondozásait, régi pesti tréfákat akart élvezni. Ízeit bizonyára úgy becsülte az életnek, mint egy öreg király, aki vigyázgat hátralevő évei harmóniájára.
(Hír szerint szobra ugyanott áll nemsokára, ahol hajdan az omnibuszt megállította.)”
Forrás: Herman Lipót: A művészasztal
