Verdit nem eresztette a Nabucco témája, befészkelte magát a gondolataiba, és nem hagyta nyugodni…
„Ezt a sort néztem mereven: Szállj gondolat, arany szárnyakon…
Tovább olvastam. Tetszett a szöveg, annál is inkább, mert bibliai történetet dolgozott fel, és nekem a Szentírás mindig kedves olvasmányom volt.
Egyik részletet olvastam a másik után, de mivel nem akartam megzenésíteni, megpróbáltam erőt venni magamon. Becsuktam a könyvet, és aludni mentem. De jaj, a Nabucco befészkelte magát a gondolataimba, és nem hagyott nyugodni. Felkeltem és végigolvastam. Nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor. Mire eljött a reggel, fejből tudtam Solera verses szövegét, elejétől végig.
Mégse akartam megváltoztatni döntésemet, és bementem a színházba, hogy visszaadjam a kéziratot Merellinek.
– Ugye, milyen jó? – kérdezte.
– Nagyon jó.
– Akkor zenésítse meg!
– Eszem ágában sincs. Hozzá se nyúlok.
– Zenésítse meg! Mondom, zenésítse meg!
Azzal fogta a librettót, betuszkolta a télikabátom zsebébe, vállon fogott, és nem elég, hogy kitessékelt a szobájából, de még a kulcsot is ráfordította mögöttem.
Mit tehettem?
Hazamentem a Nabuccó-val a zsebemben. Egyik nap ezt, másik nap azt a szövegrészt zenésítettem meg, és hangról hangra elkészült az opera.”
Forrás: Verdi visszaemlékezései
