Ignotus szigorúságától minden jobb eszű verselő reszketett…
Ennek ellenére időnként jelentkezett egy nagyobb önhittel, mint tehetséggel bíró szerző, aki megjelenésre vágyott – méghozzá az Ignotust, vagyis Veigelsberg Hugó által szerkesztett Nyugatban.
Ignotust a New York kávéházban megrohanta egy műkedvelő versíró – egy jó barátjának kellemetlen rokona –, aki több költeményét is beküldte már a szerkesztőségbe.
Nehezményezte, hogy még csak válaszra sem méltatták. Ignotus a környezetre, s a barátjára tekintettel, tőle szokatlanul szelíd szavakkal igyekezett megmagyarázni, hogy az említett versezetek nem ütik meg a Nyugat mértékét. Kísérlete azonban eredménytelen maradt.
– Mi az, hogy nem fér be a lapba? – vonta méltatlankodva, megemelt hangon felelősségre az illető.
Ignotus, megunva, hogy egyre többen figyelik a vitájukat, elővette aktatáskájából a folyóirat legutóbbi példányát.
– Nézzen ide! – szólította fel végigpörgetve az oldalakat. – Hova tettük volna? Láthatja, hogy minden oldal tele van.
