Hunyady Sándorra különösen nagy hatással volt Molnár Ferenc.
A Családi albumban Molnár Ferencet is megemlíti Hunyady Sándor.
„Körülbelül akkor ismertem meg Molnár Ferencet is egy margitszigeti ebéd alkalmából. Rettenetesen tetszett nekem a hetykesége, friss arca. Bámultam, hogy olyan nagyon fiatal és mégis ezüstszálak vannak már a hajában. Valami éleset és okosat éreztem a jelenlétében. Mintha az a gyémánt lenne az esze, ami azüveget vágja. Nagyon figyeltem mindig, amikor beszélt. Éreztem, hogy szeretik egymást apámmal. Örültem neki.
Egyszer, valami okból, ő hozott be a felső Margitszigetről a városba. Az út hosszú volt, végig a szigeten. A konflis lassan döcögött. Beszélgettünk. Molnár érdeklődött, hogy szeretek-e olvasni? Figyelmeztetett rá, hogy nemsokára elég nagy leszek a komoly könyvekhez:
– Kezdd Turgenyeven – mondta –, az elég finom és nem túlságosan nehéz író.
Elmosolyodtam. Mert akkor én már sok mindent olvastam. Az ízlésem gyorsan fejlődött az anyám vezetése alatt. Andersen meséin kezdtem, de kihagyva minden indiántörténetet, kalandorregényt, sőt még Jókait is, nagyon hamar eljutottam a Tarasconi Tartarinon át Daudetig és aztán ezen a vonalon tovább. Anyám félig örült neki, félig félt tőle, hogy olyan mohó tanítványa vagyok. De azt hiszem, mégis büszkévé tette, hogy tizennégy éves koromban Stendhalról beszélhetett velem.
Örültem, hogy kitüntethetem magam Molnár előtt.
– Én is szeretem Turgenyevet – mondtam –, nagyon tetszik nekem az Apák és fiúk és a Füst is. De azért legjobban mégis Stendhalt szeretem.
Molnár meglepve fordult felém a konflisban: a hangja úgy csengett, mintha nem hinné, amit mondok:
– Te Stendhalt olvasol?
– Igen – feleltem. – Most olvastam a Vörös és feketét.
Az ilyesmi nagyon hihetetlennek tűnhetett egy rövidnadrágos, matrózblúzos gyerek részéről:
– Komolyan beszélsz? Nem hazudsz?
Elpirultam.
Molnár néhány gyors, gyakorlati kérdést adott föl, mintha a végére akarna járni a dolognak:
– Hát akkor, hogy hívják a Vörös és feketében a hőst? Mondd meg a nevét, tudnod kell, ha most olvastad a könyvet.
– Sorel Juliennek! – feleltem önérzetesen.
– És a két nőt, akikkel dolga volt?
– Renalnénak és a másikat De la Mole Matildnak! – mondtam és önkéntesen vizsgáztam tovább. – Verrieres-ben kezdődik a regény, aztán Julien Besançonba kerül, később Párizsba…
Ennyi elég volt. Molnár közbevágott, lemondóan legyintve a kezével, mint az orvos, aki valami rendkívüli súlyos betegség nyomára akad páciensében. Furcsa mosollyal mondta:
– Véged van. Soha nem lesz belőled normális, rendes ember.
Bevallom, hogy csalódottnak éreztem magam. Azt vártam volna, hogy Molnár megdicsér a tudományom miatt. Aztán tíz perc múlva sejteni kezdtem, hogy mit ért az alatt a „véged van” alatt. És most közel harminc év után látom, hogy tökéletesen igaza volt. Csakugyan „végem lett”. Nem vált belőlem normális, rendes ember.”
Forrás: Hunyady Sándor: Családi album
