Mátyás király egyszer éjszakának idején Tétényen utazott keresztül. Az útban pedig hevert egy ottfeledt malomkő; a kocsi kereke beleütődött és eltörött.
A király nagyon megbosszankodott; elgondolta: hátha valami szegény emberrel történt volna ez a baj, milyen nagy kár lett volna belőle. Föltette magában, hogy ráijeszt Tétény bíráira. Maga elé idéztette őket, és azt mondta nekik:
– Ha ti olyan lusták voltatok, hogy a malomkövet ott hagytátok heverni az útban: büntetésül most azt parancsolom, hogy mire harmadnap múlva visszajövök, nekem azt a malomkövet megnyúzzátok. Miként viszitek végbe? Az a ti gondotok.
Bírák uraiméknak ez a parancsolat nagy fejfájást okozott, mert hiszen sohasem nyúztak ők malomkövet, nem is tudták, hogyan kell hozzáfogni.
Igen eszes leánya volt a bírónak, aki mihelyest apjának aggodalmáról értesült, felbiztatta az apját, hogy csak hagyja őt beszélni a királlyal, majd megfelel ő neki úgy, hogy bizonyosan ki lesz elégítve. Tudta az elmés leány, hogy a király mennyire szerette, ha a nép természetes eszével jó feleleteket tudott adni fogásos kérdéseire.
Midőn tehát újra visszaérkezett a király, leányostul ment oda a bíró, s midőn Mátyás parancsolta, hogy a megnyúzott malomkő bőrét neki mutassák meg, a leány ezt mondá:
– Hogy kívánhatod nagyságos király, hogy malomkövet elevenen megnyúzzanak? Ha már azt kívánod, hogy apámék lehúzzák a bőrét, legalább tégy meg annyit, hogy előbb vetesd vérét.
Mátyásnak igen megtetszett az elmés leány felelete, megveregette a lányka orcáját és folytatta utazását.
