Ibsen Budapestre is ellátogatott. A Nemzeti Színházban a Vadkacsát játszották a tiszteletére. A díszelőadás magányát a bankett, ott is egy huncut szemű, ősz író oldotta fel.
A szerző kemény, hideg arccal bámult az ünneplő közönségre. Még a banketten is alig szólt valamit.
Pedig egyik szomszédja, egy kedves arcú öregúr, ugyancsak igyekezett őt felvidítani.
Később Ibsen felengedett merevségéből és beszélgetni kezdett szomszédjával. Csakhamar ugyancsak összemelegedtek, és hajnalig beszélgettek egymással, mintha más ott sem lett volna.
Mikor Ibsen felállt, hogy távozzék, hirtelen odahajolt a szomszédjához, aki mellett olyan jól érezte magát egész este – és megölelte.
Még a ruhatárban is áradozott, hogy vacsoraszomszédja az egyik legokosabb ember, akivel valaha is találkozott.
Az öregúr, akivel Ibsen ilyen kellemes estét töltött, és a végén megölelt: Jókai Mór volt. Aki viszont csak másnap értesült a dicsérő szavakról.
