Agatha Christie bár bosszantónak érezte, valójában kedvelte teremtményét, Hercule Poirot-t…
„És hogy milyen a viszonyunk – teremtő és teremtmény kapcsolata? – tette fel a kérdést maga a teremtő, azaz Agatha Christie, és így folytatta: Hát – bevallom –, előfordult, hogy kissé elhidegültünk egymástól! Voltak pillanatok, ami kor úgy éreztem: „Miért, miért, miért kellett kitalálnom ezt az utálatos, fellengzős, bosszantó emberkét?”
Folyton megigazítja a tárgyakat, folyton nagyképűsködik, folyton a bajuszát pödörgeti, folyton félrebiccenti a tojásfejét. Különben is, mi az a tojásfej? Ha megkérdezik tőlem: „És melyik vége van fölül?” – tudom én erre a választ? Nem, mert nem vagyok különösebben vizuális alkat, de azt azért tudom, hogy tojásfejét gyanúsan fekete haj koronázza, és időnként zölden villog a szeme. Kétszer láttam is őt életemben – egyszer egy hajón a Kanári-szigetek felé, egyszer meg a Savoy éttermében. Azt mondtam magamban: „Ha lett volna hozzá bátorságod, lekaphattad volna azt az embert a hajón, s aztán amikor megkérdik tőled: »Na jó, de hogy néz ki?«, egyszerűen felmutathatnád azt a fényképet, ami mindent megmagyarázna.” De az élet tele van elszalasztott lehetőségekkel.
(…)
Ám be kell vallanom, hogy Hercule Poirot mostanára győzött. Kelletlen szeretet támadt bennem iránta. Emberibb lett, és kevésbé idegesítő. Vannak dolgok, amiket csodálok benne – például a szenvedélyes igazságszeretetét, az emberi gyarlóság iránti megértését, a kedvességét. Sőt meg is tanított valamire – arra, hogy vegyem komolyabban a figuráimat, hús-vér embereknek és ne sakkbábuknak tekintsem őket.”
Forrás: Agatha Christie: A kis szürke agysejtek. Az élet Poirot-val
