A hivatalos fogadóbizottság a pályaudvaron cigarettázva, diskurálgatva várta a külföldi vendégeket, a világ szellemi előljáróit. Egy fiatal magyar író is volt a bizottságban; nem lehet tudni, micsoda szórakozottság, vagy félreértés folytán került oda.
Egy diplomata megszólította finoman raccsoló hangján:
– Kérlek, most látom, hogy milyen nagy veszteség nekünk annak a szegény Kosztolányi Dezsőnek a betegsége!
A fiatal írót meghatotta ez a váratlan helyről érkezett irodalmi érdeklődés és buzgón szólt közbe:
– Bizony! A költeményei… a regényei… és azok a remek novellái…
A diplomata kelletlenül válaszolta:
– No igen… de én erre nem gondoltam, hanem arra, hogy ő kitűnő nyelvismeretével, előkelő modorával és nagyvilági megjelenésével a legalkalmasabb arra, hogy külföldiek előtt a magyar irodalmat reprezentálja. Nézetem szerint ő arra van predesztinálva, hogy Magyarország irodalmi külügyminisztere legyen.
A fiatal író nyelt egy nagyot, és egy szót se szólt. Pedig elmondhatta volna, hogy egyszer már volt Kosztolányi Dezső a magyar irodalom külügyminisztere, a PEN Klub elnöke, éspedig az írók egyöntetű akaratából. De akkor épp a hivatalos világ intrikája gáncsolta ki ebből a pozíciójából.
Forrás: Nagy Endre: Az irodalom külügyminisztere, Színházi Élet, 1936. szeptember 13-19.
