Huncut ember volt, mindig mindenkit becsapott, szórakoztatón lóvá tett, hogy aztán a saját magányában mosolyogjon. Füst Milán a Nevetésről című művében felteszi a kérdést: vajon mi volt az oka?
Sokféleképp tudott nevetni. Lenyűgöző szerénységgel, ha felismerték az utcán, vagy üzletekben – könnyedén, vagy félig, ha nem akarta megmondani a véleményét valamiről, ádázul, mintha e galád, perfid élet cinkosa volna, ha valami iszonytató dologról értesült, például olyasmiről, hogy amit becsült, szeretett, amiért a szívét adta volna, (oly kevéssé ösmert, mélyen rejtező szívét) –, hogy azzal rosszul bántak, ha sárba tapostak valami szépet és nemeset – oh ilyenkor nagyon lobogott és mulatott… S nem is éppen keserűn. Hanem úgy, mint aki az életről való ismereteit igazolva látja s ezt a keserű tudását élvezi megint istenien.
S én ezt a nevetését szerettem a legjobban. Nem is mulasztottam el tehát, ha hallottam egy-egy ilyen kis neki való történetet valahol, feljegyeztem, hogy elmondjam neki. – Egyszer így szóltam hozzá a telefonon át:
– Íme egy neked való kis eset. Tegnap még élt egy szegény fiú ebben a városban, akinek nem adták ki az örökségét, s akinek ennélfogva nagyon ritkán volt csak vacsorája. Egy szegény, jótétlélek hivatalnoknőnél lakott, aki néha juttatott ugyan neki ezt-azt, ha már nagyon meglátszott rajta az éhség, csakhogy ez nehezen ment, mert nem szívesen fogadta, mert érzékeny lelkű fiú volt. Egyszóval sokat éhezett. S ekkor az történt, hogy ezt a nélkülözőt egy éjjel hazamenet, kirabolták az utcán. Éppen őt és éppen akkor, mikor minden vagyona, nehezen szerzett tíz pengője is ott volt a zsebében. Erre semmit se szólt, csak épp hazament és agyonlőtte magát. Ez pedig olyan dolog, azt hiszem, mint mikor valaki leesik az emeletről és még ráesik egy üveg szódavíz is a fejére. Tehát az eset neked való. Nos, mit szólsz hozzá?
Csend. Kosztolányi nem felel.
– Hát nem nevetsz? – kérdezem tőle.
Még mindig nem felel.
– Itt vagy? – kérdezem tőle.
– Itt vagyok, sírok – feleli ő.
– Te sírsz és nem nevetsz?
– Igen, nem jól tudok már nevetni – feleli ő.
Forrás: Füst Milán: A nevetéséről
