Jókai Mór „hőse” nehezen viselte a „tökéletességet”…
Egy jeles tudósunk, általánosan nagyra becsült ember, egyszer nagyobb távolságra kocsin utazott. Fuvarosa eredeti típus volt, amilyennel még most is találkozhatni Magyarországon.
Útközben egyszer megálltak itatni egy állás mellett, s tudósunk egypár garast nyújtott a kocsisnak, hogy adasson magának a kocsmában egy icce bort. A kocsis, mint tisztességtudó ember, nem nyúlt a borhoz, hanem előbb megkínálta vele urát.
— Köszönöm, atyafi — válaszolt ez —, nem iszom.
— Nem iszik? — álmélkodott a jámbor ember. — Már hogyne innék, innya csak kell! Vagy valami baja van az úrnak?
— Nincs nekem semmi, jó ember, de nem veszi be a természetem.
— Hát sohasem iszik?
— Nem én, soha.
A kocsis végignézte emberét, de nem szólt egy szót sem, csak fejét csóválgatta, gyanúsan vissza-visszatekintgetve az első ülésből arra a furcsa emberre, aki sohasem iszik bort.
Már jó darabig mentek, amikor a kocsis előhúzta a hólyagzacskót s pipára töltött. Azután visszafordult:
— No, hát gyújtson rá az úr ebből a dohányból, nincs ám ez megfinyáncolva.
— Köszönöm, nem gyújtok rá, nem szoktam dohányozni.
De ezt már nem tűrhette az atyafi, hanem haragos ráncokba szedte szemöldökét, s visszafelelt félvállról:
— Se nem iszik, se nem dohányozik? Ugyan, hogy tudott felnövekedni ilyen barom módra?
*Jókai Mór „Jocus és Momus” c. gyűjteményében (1888) is célzott erre a régi anekdotára.
Forrás: György Lajos: Világjáró anekdoták
