Jászai Mari nagy művésznőnk ötletes, éles nyelvéről is híres egy kicsit. Arról még jobban, hogy az írónőket nem szerette soha.
Egyik írónőnk, aki már szintén jól túl volt a három X-en, még sem nyugodott addig, amíg meg nem közelítette valahogyan a nagyhírű művésznőt egy esti társaságban. Mondták ugyan neki, hogy a díva az írónőkkel nem szeret megismerkedni, de azért makacskodott, hogy bemutassák. Ha valami kellemetlent mond a művésznő, majd megfelel ő neki.
A díva egy darabig kitért, de az írónő végre is megszorította egyik közös ismerősüknél, a szalon sarkában:
− Bemutatom kegyelmességednek (így címeztük a nagy művésznőt) Lenge Nádia írónőnket!
A díva arcát egyszerre elöntötte a legbájosabb shakespearei mosoly és megölelte az írónőt:
− No végre, csakhogy személyesen is megismerhetem.
Az írónő el volt ragadtatva.
− És a műveimet már ismeri a művésznő?
A művésznő arca még jobban ragyogott:
− Hogy ismerem-e? Hogyne! Már tíz esztendős koromban lelkesedtem rajtuk.
Mindenki elfordult, hogy mosolyogjon. A két asszony természetesen úgy folytatta az édes beszélgetést, mintha semmi sem történi volna.
De ezek ugyan még a másvilágon sem fognak többet találkozni!
